na megint álmodom
eléggé szövevényest:
az alapszitu az, hogy nekem és az ikertestvéremnek vizsgáznunk kell,
közgazdasági pszichológiából (az mi?).
a tárgyi tudás az ikertestvérem fejében volt, én abban bízom, hogy majd kitalálom, mit kell válaszolni, és abban is hogy majd róla másolok, ha valami végképp nem megy.
egyrészt tudtam, hogy ő megtanulja, úgyhogy nem aggódtam,
másrészt nekem valami mást kellett megtanulni.
aztán már ott vagyunk a vizsgán, amikor ő dührohamot kap, eltorzul az arca, összeborzolódik a haja és üvölteni kezd velem. és teljesen olyan, mintha megőrült volna.
és nem akar nekem segíteni.
de valahogy ez az egész kicsit távol van tőlem, ott ülök mellette, de mégis olyan mintha lenne közöttünk egy sűrű, de átlátszó függöny. és érzem, hogy fáj, de mégis teljesen nyugodt vagyok.
meg akarom nyugtatni, nem azért, hogy segítsen, csak maga miatt,
mert tudom, hogy hogyan kell, és tudom, hogy mennyire rossz most neki.
és akkor bejön valaki a terembe, valaki aki a fejlesztő csapatom tagja.
és odaad nekem azt valamit, ami úgy néz ki, mint egy bokára erősíthető pánt.
azt mondja, hogy csak utánam hozta ezt, most, hogy elkészült, ahogy megbeszéltük és ne haragudjak, hogy zavar és csak most lett kész.
és én tudom, hogy ezzel semmi baj nincs, hogy pont ennyi időre volt szükségük.
és odafordulok a zokogó, üvöltő ikertestvéremhez, és azt mondom neki, hogy ez egy bokára erősíthető szerkezet, amivel repülni lehet.
és rám néz és azt mondja, hogy neki az édes mindegy, mert én vagyok az aki repkedni szokott.
és én azt mondom neki, hogy de én megtanultam magamtól repülni, enélkül a kis szerkezet nélkül, és azért nem tudtam felkészülni a vizsgára, és szerintem neki is ki kéne próbálni, hogy milyen "faágakon hintázni és magasba szállni" és mindeközben demonstrálom is ezt.
először a bokámra teszem a kis szerkezetet és megmutatom neki, hogy működik.
felemelkedik a lábam és a szokásos pózban, vízszintes testtel, a föld felett kb 90 cm-vel elhelyezkedem.
aztán leteszem a lábam a földre megint, és lecsatolom róla a pántot, az ikertestvérem maszatos arccal, bedagadt szemmel figyel.
én érzem, hogy belül változik meg bennem valami, felemelkedem a kezdőpozicióban, és aztán elindulok felfelé, meg mindenfelé, ahogy szoktam, egy nagy kört teszek az egyetem kertjében a lombok között és a kert fölött.
és közben nagyon örülök, és ez az első alkalom, hogy ezt előtte csinálom.
aztán visszaérek és azt mondom, hogy neki is meg kell próbálnia, és a hátamra fordulok, ő pedig a hasamra és a mellkasomra kuporodik és elindulunk.
teszünk egy kis kört és leszállunk, mert a vizsgát is meg kell írnunk.
elolvasom az első kérdést és egy szót sem értek, megpróbálom elővenni a könyvemet, de a tartalomjegyzékben nincsenek lapszámok, és alig van már idő.
a másik felem ír, és érzem, hogy teljesen magába van merülve. koncentrál. áthajtja a lapot, és szólok neki, hogy mutassa meg, de ő nem akarja letépni a lapot a tömbről, mert az úgy nem jó, mert olyat sosem szokott, és attól rosszul érzi magát.
de végül valahogy kitaláljuk, (kicsit erőszakos is vagyok) hogy legyen,
hogy én is lássam és ő is nyugodtan dolgozhasson
és olvasni kezdem az első kérdésre a választ.
Bejegyzések
