2008 szeptember 30.

az itt-szeretnék-élni és az itt-kell-élnem-nincs-más-választás városok között igen igen nagy különbség van, még akkor is ha végül/egyenlőre (megfelelő pillanatnyi hangulattól függően aláhúzandó) ugyanúgy hívják őket egyébként.

akkor is ha bárhol vannak itt vagy ott.

ez például remek tapasztalat.

az itt-kell-élnem-nincs-más-választás város abból a másik városból, ahova elmenekültünk előle, félelmetesnek tűnik, főleg, amikor rájövünk, hogy itt-kell-élnem-nincs-más-választás város itt-szeretnék-élni várossá változik lassan bennünk.

aztán ha végül rászánjuk magunkat és visszacuccolunk, de már az itt-szeretnék-élni városba, ami előtte itt-kell-élnem-nincs-más-választás város volt, akkor valahogy már másképp élünk ott, talán mert tudjuk, hogy van más választás, és a választásnélküliség nem keseríti meg a hétköznapokat és segít túllendülni a kellemetlenségeken, és kicsit azt a másik várost, ahol áttranszformáltuk az itt-kell-élnem-nincs-más-választás várost itt-szeretnék-élni városra, azt is magunkkal hozzunk.

és ez jó. teljesebb az élmény. uniózálódunk (igen ezt a szót most találtam ki), miközben valahogy mégis mégis tartozunk valahová.

igen én itt most Budapestről írok. nekem ez lett végül/most (megfelelő pillanatnyi hangulattól függően aláhúzandó).

de lehetett volna például pont fordítva is.

persze biztos, hogy vannak, akiknek anélkül is sikerül megtalálni az itt-szeretnék-élni várost magukban, hogy oda-vissza költözködnének mindenféle városokba.
lehet, hogy csak oda.
lehet, hogy oda-vissza.
lehet, hogy oda-vissza-el-ki-össze-vissza.
vagy lehet, hogy egyáltalán nem.
mindegy, mennyi mozgással, mert mindenki magának találja meg a ritmust és a helyet.
jó lenne, ha mindenki megtalálná.
mert különben nem annyira jó táncolni.

---

na akkor most olvasd el mégegyszer LASSAN, kérlek.
mivel nagyon fontos, amiről itt írok.
legalábbis nekem.

2008 szeptember 28._emlékeztető

köszönöm, szívesen, bocsánat, semmi baj, légyszíves, köszönöm.
varázsszavak mindenkinek, akinek szar napja van.
sok szeretettel.

2008 szeptember 23

mostanában rémálmodom kicsit..furcsa..
ma például azt ámodtam, hogy egy szobában vagyok.
és a sarokban ég valami, ronyok, meg még valami, és fehér hab.

aztán valahogy elaludt vagy eloltottam, nem tudom, de a kupac alatt találtam valakit.
nem volt nagy kupac nem is értem hogy fér oda, de csak egy fej volt, meg egy félig elégett test.

volt ott egy másik szoba is.
felnyaláboltam a valamit és ágyba raktam, és a habból kiegészítettem és élt még, de elég rosszul volt.
és nyöszörgött, de nem a"majdmeghalokdebeszélniakarok" nyöszörgés volt, hanem valahogy teljesen magánál volt és nyöszörögve kommunkiált, és nem tudom mit mondott, de értettem akkor.

és aztán rájöttem, hogy katonák gyújtották fel, és igen, meg akarták ölni.
és most hogy életre kelt, érzik, hogy még él, és újra jönnek.
éreztem hogy jönnek fel a lépcsőházban, vagy csak egy, nem tudom.

és azt gondoltam, jobb lenne, ha nem beszélne ez a lény, mert nem tudja megvédeni magát és én kevés leszek egy hadseregnek és akkor én is elpusztulok.
és nem akartam meghalni érte, nem akartam sohatöbbé senkiért sem meghalni.

de ő csak nyöszörgött, és teljesen nyugodt volt. mintha tudta volna, hogy ez a sorsa, és nem félt. mintha látta volna a jövőt, hogy majd megmenti a helyzetet valaki vagyvalami és én sem fogok meghalni és nem is kell, és mintha mulatatta volna a kishitűségem, és tudtam, hogy igaza van, de mégis dühös voltam.

és meg akartam menteni.

és a katona berugta az ajtót, és azonnal látta, hogy a kupacban nincs ott a testnek a hamuja..nem is látta, tudta, érezte.
és akkor én már ott is voltam az ajtóban, hogy útját álljam..és meglepődödtt, mert nem gondolta, hogy ott lehet bárki más is egy bezárt szobában, aminek csak egy ajtaja van..ugyanúgy meglepődött, mint én, amikor egyszercsak a kupac előtt találtam magam álmomban és nem tudtam, hogy kerültem oda.

és akkor én fogtam ezt a katonát és kipenderítettem azablakon, hogy nyikkanni se tudjon és szólni sem a többieknek, és legyen ideje a lénynek megerősödni.
és ahogy a katona kiesett utána néztem és háttal zuhant és meglepődödtt arccal ordított, és akkor már húztam is volna vissza a fejem, de akkor ő megállt valahogy a levegőben, mintha egy alulról jövő légáramlat megtámasztotta volna, és ott ordított és még azt a mozdulatot tartotta, ahogy zuhant. és valahogy ő sem értette.

és akkor egy kéz terepszínű egyenruhában elkapta a lábát, ahogy ott a hátán fekve lebegett, és behúzta a harmadik emeleti ablakon, de én azt már nem vártam meg, hanem berohantam a lényhez, hogy baj van.
mostmár biztos jönnek mindjárt és csak egy emelet, és itt lesznek és el kell rejtőznünk.

és a lény már sokkal jobban volt. és beleegyezett hogy bújjunk el. de nem volt hova.
csak az ablak alatt voltak ágyak összetolva, azok az ágyak amikben van ágyneműtartó, olyan hasas ágyneműtartó. és tudtam, hogy nem férünk be alájuk.

de a lény azt mondta, hogy az ágy alá kell bújnunk, és én azt gondoltam ez teljesen hülyeség, de valahogy bíztam benne. valahogy azt gondoltam, hogy nem véletlenül mondja, hogy majd valami csoda történik, hogy ő tudja, hogy hogy és hiába nem hiszem el, mégis követnem kell.
és félkézzel felemeltem az egyik ágyat és besegítettem. fehér volt a teste, és már tudott járni csak támogatnom kellett.
és én meg bebújtam a másik ágy alá és magamra borítottam.
és persze nem fértem el alatta. az ágyneműtartón egyensúlyozott az ágy a hasamon.
és fészkelődtem hátha.

ő pedig teljesen nyugodtam feküdt. valahogy az ő ágya nem billegett. valahogy ő ott volt és befért.
és aztán nyugodtan feküdtem és vártam, hogy jöjjenek a katonák, csak a hasamat feszítettem és próbáltam nem billegtetni az ágyat.
és dobogott a szivem a fülemben, és vártam, hogy nyílik az ajtó és megtalálnak mindket és kivégeznek. és én leszek a hibás, miattam lesz, mert én nem férek el az ágy akatt.
és ő beszélt hozzám, de nem emlékszem mit mondott.
mert csak az ajtót figyeltem és féltem.

és valahogy ott feküdtünk és nem nyílt ki az ajtó.
de a félelmem nem múlt. csak csodálkoztam, hogy nem jönnek, és miért nem jönnek és mikor fognak jönni?

és aztán felébredtem.

2008 szeptember 22.

nincs különösebben semmi közlendőm.
a napok csak úgy telnek.
kommunikálok és bár elfoglalt vagyok és csomó minden megy át a kezemen nap mint nap, mégis úgy érzem, nem dolgozom semmit.
viszont cserébe van időm kitalálni csomó mindent.
például álmot valósítani.
elkezdeni.
gondolkozni.
mérlegelni.
kiszámolni.
rugalmasnak hagyni.
kicsit lépni.
messze nézni.
meglátjuk.

mint ahogy két pontot is úgy köt össze az ember, hogy az egyikből elindul, a másikra pedig fókuszál, nem a kezedre, nem, hanem a másik pontra, szigorúan, és koncentrálj, én kicsit félrefordított fejjel, úgy megy, a kéz elindul, az egyenes megszületik, a két pont összekötve.

ugyanez van a kanyarokkal is,mint ahogy megtudtam a minap, autóban kanyarban messze nézz, ne a kocsi elé, messze előre, amennyire csak tudsz, amennyire csak látsz, és a többi kiszámolódik, a kanyar íve és a sebesség, pontosan érezni fogod.

messze nézek.
és a pillanatban ülök.
tekerem a kormányt.
húzom a vonalat.

2008 szeptember 16.

tegnap én és a fiúm rájöttünk,
hogy én úgy nézek ki...

...mint a kis Vuk.

Íme:
(mondjuk a lemezborítón lévő kisVukra sokkal-sokkal jobban,
pedig majdnem ugyanilyen)
















persze utána legalább egy fél órát töltöttünk
megfelelő profilkép lemezborítófényképezésével
az új telefonjába a nevem mellé.

---
nade ma rájöttem,
amikor az interneten kerestem a fényképet a bejegyzést illusztrálandó,
hogy igazándiból
én a felnőtt Vuk feleségére hasonlítok, Iny-re.
..és..hehehhe..
.és Ő pedig a felnőtt Vuk-ra....
hhehehehehhehehe....
és azóta ezen vihorászom..
(és egyáltalán nincs erre időm...de télleg...)

















--
de most nem?!...heheheheheheheeee

2008 szeptember 15

visszatalálni régebbi önmagunkhoz hosszú hosszú évek munkája.
először sokat kell az elvesztésén ügyködni.
elveszíteni jól, úgy értem, tényleg jól, az is hosszú hosszú évek munkája.

a végeredmény egy metszet, egy közös halmaz.
talán az leszek én felnőtt koromban.
mondjuk holnap.

--
ezt csináltam az elmúlt 12 évben,
és az ágy alatti raktárban megtaláltam a bizonyítékokat.
és ha most érzelgős hangulatban lennék,
egyszerre sírnék és nevetnék.
de csak jól érzem magam.
ez is lett.

azt hiszem irigyelném magamat, ha nem én lennék.
az ágy alá bújni és beletúrni önmagaimba...
...csodás.

2008 szeptember 14

ugye-ugye.. rögtön sokkal érdekesebb

fekete-színes holtverseny, mint látjátok és akkor most értékelőbeszélni kellene?
kicsit meglepődtem és elárulok egy titkot.
a feketék megleptek.
a színesekből azt hittem több lesz.
a fehérek úgy ahogy, úgy pont.
és én, én vagyok az egyedüli, aki a szürkére voksolt.
a szürkére mosolyogva.

nade tessék új.
legyenek most azok is színek.
mostmégegyszer.

és ma a mosógép az elromlott, megette a rosszul bezárt fedelét.
és mikor ki akartam szabadítani a túszt, hát kiharapott egy darabot az ujjamból.
csúnya-rossz mosógép, megharapott, pedig csak segíteni akartam..
mondjuk igaza van, nem az ő hibája volt..ok..nade azért....
de én szerettem mégis és most szomorú vagyok, hogy ott áll, gyomrában a..
..ööö..párnahuzatba csomaglot vesszőkosarakkal...ööö...
ne, ne tegyél fel most kérdéseket, jó?!...

és az élet szép.

a kommunikátori állásomban az első két hét már el is szaladt és jól van.
és szerelemben élni jó.

2008 szeptember 08.

de most tééllleeeg, Ti komolyan mondjátok,
hogy idejöttök,
megnézitek,
elolvassátok

és nem vagytok hajlandóak játszani velem???!!:(

egy árva klikkolásnyit sem,
egy egyszerű kis kérdésre
egy egyszerű kis választ sem??!!

ott oldalt: fekete vagy fehér?
gondoltam játszunk,
vagy legalábbis valami.
tudom, hogy nem a legjobb, ok.
de gondoltam limitált formában,
de elmondjátok,
hogy aztán majd másra is.

de nem,
Ti nem....
nyau.
nyau.
nyau.
:P

2008 szeptember 6.

a pasival alvás folyományaként új rovatot nyitok itt.
a címe az lesz:

álmában is megmondja.

az emberek, aki töltöttek már el velem éjszakákat szobákban és ágyakban,
mind-mind jól tudják, hogy akkor vagyok igazán vicces.
...beszélek álmomban...aztán nem én emlékszem...csak mások

"Énekeljünk!" és a "What is it?" sok éve történt már

mostanság a "Tekergessem?" és a "Let's continue!"-val szórakoztattam szeretett közönségem.

de a mai után úgy döntöttem, leírom ezeket, mint ahogy anyák jegyzik gyermekük első szavait. én és a tudatalattim jó barátok vagyunk.

"a mustár csak reggelihez van?"