2010 január 12 - kis vers az álomban sírásról

nőknél a könnyek azok olyanok-e,
mint férfiaknál a sperma?
hogyha nem engedik ki ébren,
akkor éjjel..
nekem olyan, mintha.

2009 december 28. -összelinkelem magam

"álmok nélkül elfárad az ember"

viszont az álmaim most olyanok,
mintha
a windows media player
random vetítését nézném 3D-ben,
mondjuk Moloko Statues című albumára.



--
és mivel ez van most,
hát gondoltam
megnézem, hogy milyen az
amikor nem ilyen
és
azt hiszem a kertkapunál tartok,
ott ahol az erdő kezdődik.

--
akkor most kicsit számolok,
csak a saját örömömre.

2008 április 20.-2008 július 1.
= 2 és fél hónap (+24 hónap rendrakás)
= átpakolás, ajtó, kijárat
2008 július 1.-2009 december 28.
=18 hónap
= kert, kívül, eső és napsütés, szabadég

hmm.. eltartott egy darabig...volt mit csinálni a kertben is...
és mondjuk évekig nem dugtam ki az orrom...
csak házibulikat rendeztem...
meg mindenbe belehamuztam dolgozás közben...
aztán két évig takarítottam...

--
...kicsit beleolvastam a régi blogomba,
és mindjárt abbahagyom az önreklámozást,
csak muszáj ideírnom ezt,
magam miatt,
mert
egészen nagyon nagyon nagyon furcsa
egyszercsak egy pillanatra látni a köröket.....
levegőmondat

2009 november 29 - önvizsgálós álom horrorisztikuus elemekkel

azt álmodtam,
hogy puszta kíváncsiságból megskalpoltam magam.

az úgy volt, hogy kiváncsi voltam, hogy mi van belül,
illetve, hogy úgy vannak e a dolgok, ahogy lenniük kell.
és először az arcom bal oldaláról,
aztán jobb oldaláról húztam le a bőrt a tükör előtt,
és a bőr alatt az izmok voltak és mindent rendben találtam,
úgyhogy szépen vissza is hajtogattam.
az arcom közepén futó illesztési csíkot óvatosan elsimítottam ujjal,
és így szépen nem is látszott többé kívülről,

hogy az arcom mögé néztem magamban.

aztán fogtam magam
és szépen körbevágtam a hajam körül is a bőrt,
félrehajtottam,
és szépen leszereltem a koponyacsontomat is.
és amikor a kezemben tartottam mint egy kis tálat
belenéztem és azt láttam,
hogy a fejem tetején belül egy kis monitor van a csontba építve,
mintha maga a csont lenne az lcd kijelző úgy
és a csontszerkezet a pixelháló.

le voltam nyűgözve.

és ebben a kis monitorban a fejem belseje látszik,
de igazándiból inkább belülről és felölről az a pont,
ahol a koponyám a gerincemhez csatlakozik,
egy olyan keresztmetszet féle, a gerincvelőmmel,
és ahogy mozgattam a koponyacsontot láttam, hogy élő a felvétel,
hogy a koponyám teteje tényleg,
élő adásban,
a gerinc és koponya csatlakozásást vetíti.

aztán úgy hallottam, hogy jön valaki
és megijedtem, hogy lebukom,
hogy itt állok nyitott fejtetővel
és vissza akartam tenni a koponyacsontot.

de a nagy szabadság miatt
az agyam fellélegzett és kissé térfogatot és formát válott.
(fehér védőburokban volt,
semmi vér vagy ilyesmi,
nem volt para, de tényleg nem)
úgyhogy nem passzolt vissza a koponyatető
úgy elsőre,

nem tudtam felvenni,
mint amikor az ember fejére nem megy rá egy sapka.
kicsit kétoldalról összenyomtam az agyam
és valahogy sikerült beleügyeskedni a koponyacsontba végül,
visszahajtottam a hajam és akár okénak is mondható volt a dolog
első pillantásra

két bibi volt csak
az egyik,
hogy úgy szorított a csont, mintha egy pánt lenne körben a fejemen.
a másik,
hogy a csont széle körbetöredezett az erőlködésben és sietségben.
és a hajam alatt ki tudtam tapogatni
az illesztés vonalát, meg a kis letört csontszilánkokat.

és megijedtem,
hogy szarul sikerült ez a skalpolás visszatétel a nagy sietség miatt,
és dühös is voltam magamra,
hogy nem gondoltam arra,
hogy az agyam majd térfogatot vált, meg deformálódik,
ha leveszem róla a sapit.
és hogy minek is kell kapkodni.
de már nem volt mit tenni.

és ma
többször simítottam végig az ujjaimmal az illesztési hézag helyét,
de nyoma sincs, hála istennek.

2009 október 17. - blogbejegyzés csak haladóknak

egészen elképesztőt álmodtam..

színházban voltam,
olyan volt, mint a MU színház legfelül, ahol legutoljára egy szerintem nagyon rossz, mások szerint nagyon jó Bodó Viktor darabot láttam. olyan volt a tér, mint egy nagy kiürített panellakás nappali, pont mint a MU teteje, pont mint abban a darabban...
szóval ez a helyszín.
a darabot azt nem tudom, színes ruhában, emberek. kicsit mint a tegnap esti darab a Sirályban, valami ami a történéstől függetlenül beszippantott, nyilván az is segített, hogy konkrétan az első sorban a színpad szélén, benne ültem a darabban...na mindegy érdekes élmény volt..de nem erről szeretnék, hanem az álomról..

szóval panellakás kiürített nappali, színes ruhában emberek magyaráznak, színház ez, és én néző vagyok..és akkor egyszercsak oldalról egy szélsőjobbos tüntetés megzavarja az előadást..egészen vicces mert úgy jönnek be a színpadra, hogy a felsőtestükkel, és az arcukkal a nézők felé fordulnak, de a lábuk előre néz, olyan egyiptomi ábrázolásosan vonulnak, a legjellemzőbb felület törvényét követve.
és zászlókat lengetnek, és kiabálnak, de igazándiból mókás az egész.
és erre valahogy ők is rájönnek.. és valahogy megtörik a lendület.. érthetetlenné válik, hogy mit keresnek éppen itt..miért éppen ez a színház..és a színdarab is megszűnik ettől egyébként, mert innen már nem lehet folytatni... szóval bejönnek kb középig és ott egyszercsak szétesik minden darabokra... és mindenki csak áll és hülyén és kínosan érzi magát... aztán valaki elkezd nevetni... és valahogy feloldódik a dolog... megrántják a vállukat a színészek is meg tüntetők is meg a nézők is... valahogy "hát ez van, na akkor menjünk tovább érzés" van.. meg hogy "egyébként ez így is érdekes volt"... meg "milyen furcsa dolgok tudnak történni, nahát"... ilyen és hasonló gondolatok mennek át az éteren.. de valahogy senki nem szomorú... egyáltalán nem szomorú... kicsit olyan az egész, amikor könnyedén képes az ember venni azt, hogy valamit elrontott.. és ez a könnyedség segít megtenni a következő lépést...na pont olyan....

és mivel vége van a darabnak lemegyünk a büfébe... és ott beszélgetek valakikkel, és szépen lassan valahogy odajön hozzám az egyik tüntető... egy lány... én meg mosolygok...a "szia te ki vagy" mosolyommal... nincs bennem harag és nincs bennem félelem..illetve azzal van tele a fejem, hogy az előadásnak úgyis vége van..és lehet hogy holnap majd megint tüntetni fog ez a lány valahol, valaki hangosat követve, de ma itt van velem együtt, ebben a színházban egy ilyen furcsa katarzis után.. ahol nem sikerült, amit akartak... de valami más történt helyette...és ők is beszorultak ebbe a helyzetbe..és miért nem beszélgethetnék vele ma... holnap már lehet, hogy megint nem lehet... csak meghallgatnám, hogy mit is gondol, hogy mi az ami motiválja... nem akarom meggyőzni, megváltoztatni.. egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mit gondol...

és elsétálunk a tömegtől kicsit.. és leülünk valami lépcsőre... és hallgatom a forróságot, ami ömlik belőle... és hazaszeretetről beszél, meg történelemről..nem emlékszem pontosan, csak az érzésre..mintha egy tömbben adná oda a gondolatait és nem szavakban... végighallgatom...
aztán felállunk és elindulunk visszafelé...kicsit elfáradtam és a beszélgetés a végéhez közeledik.. és azt kérdezem tőle,
hogyha ennyire szereti a hazáját, miért csomagolja a szeretetét mégis gyűlöletbe...

és mivel tényleg beszélgetünk és nyitva vagyunk épp arra, amit a másik gondol, és szabadon átmehetünk egymáson, nincs be nem engedés és nincs bezárás, beakadás.. szabad be és kihajtás van... emiatt látom, ahogy ez a mondat átcsorog a rendszerén...és látom közben az arcát... és nincs hatalmas változás... csak egy pillanat... és úgy érzem, abban a pillanatban van a fifty-fifty... mindketten kaptunk ebből a beszélgetésből... sokat... és itt volt vége ennek a résznek...

--
na, ezt álmodtam.
és a vicces az,
hogy mostanában nem is gondolkoztam ilyeneken...

--
ja később még azt is álmodtam, hogy a saját lakásomban valakitől egy szál, nagyon szép, narancssárga rózsát kapok és míg kimegyek a konyhába vázát keresni, addig ő valahonnan kerít még egy csokorral, de azok művirágok és egyébként is az előszobámban találta őket, de tényleg megszólalásig hasonlítanak az igazira..és úgy döntünk, hogy egy csokorban rakjuk őket vázába, amit egyébként én nem tartok annyira jó ötletnek, mert minek a művirágot vízbe tenni..de azt mondom hát legyen és belerakjuk a vázába őket, és vicces módon csak az igazi virágnak nem ér vízbe a szára, mert a művirágcsokor szétterpeszkedik...és akkor mondom, hogy én mégis lehet, hogy a művirágokat nem raknám vízbe..persze jó ötlet volt...de eddig is kibírták a szekrény előtt..szépek lesznek ott ezután is...

na még ezt is.
eseménydús éjszakám volt.

2009 május 31.

már másodszor álmodom azt az elmúlt másfél hétben, hogy terhes vagyok, utolsó órás, de a szülés csak nem akar elindulni, és csak ez jár a fejemben, és közben úszom és arra gondolok, hogy mi van, ha elfolyik közben a magzatvíz és nem veszem észre, és megfullad belül, meg úton kelek át, meg hídra próbálok felmenni, de visszafordulok, és egy kiscica leugrik közben onnan, vagy 5 métert és semmi baja nem lesz, meg a Timivel és az Annával vagyok, meg a gyerek kidugja az arcát a hasfalamon, és látszik, hogy milyen szép is lesz...de kijönni, elindulni, megszabadulni belőlem nem, azt nem akar...

az összes kis napi féltve őrzött pillanatnyi boldogságaim mögött is pont ez van...

végtelen utolsó órás várakozás, arra hogy megszülethessen végre valami belőlem, amit régóta hordok magamban, várakozás arra, hogy megszülessen az új, és rettegéses félelem, hogy mi van, ha túlhordom, ha nem veszem észre, hogy készen van, ha beakadva marad, ha meghal itt az utolsó órában, mielőtt kijöhetne...és egyben ez a születésesdi tele van gyásszal is...és azt meg úgy, de úgy szeretném, szerettem volna megúszni..de nem lehet...csak a jóra koncentrálni, csak azt venni észre, nem engedni, hogy elhatalmasodjon rajtam a pánik és görcs és félelem, megérteni mindent, és szépen felcímkézni és polcokra rakni, azonnal..mindig mindent azonnal..mert ha nem, akkor attól félek, lassú vagyok, attól félek, nem teljesítek jól, attól félek...a lelki fájdalomtól és a sebektől leginkább azt hiszem..és most itt vannak bennem mégis, itt sorakoznak réges-régtől mostanáig...kinyílt a bunki ajtaja, ahova betuszkoltam őket....úgy, annyira nagyon, próbáltam megóvni magam, hogy felszínen maradjak, ebben a nagy kavargásban...de nem lehet...nem lehet a felszínt kapargatni...nem is ez volt most a cél..csak én..csak én azt hittem, nem a felszínt kapargatom...terhesen úszom a folyóban éppen, és azon aggódom, hogy észrevegyem, észrevegyem...mikor elkezdődik...
azt hiszem, hogy éppen most nagyon nagyon nagyon szomorú vagyok..nem vagyok depressziós, nincsen semmi baj, csak szomorú vagyok..majd elmúlik..de ez a pillanat, bármeddig is tartson a szomorúságé..
mert nem csak szupercsodás, rózsaszín napjaim vannak, nem..azért, mert minden napom vegyes...és a boldog és szomorú pillanataim is az enyémek...tudom, hogy ez mindenkivel így van...de nekem mégsem volt annyira nyilvánvaló...ember vagyok és nem menedzserbarbi és nem szuperhősnő...

...és várandós vagyok valamivel éppen, amit félek megszülni, és félek megtartani is...
...és magam sem tudom, hogy micsoda is az...
itt tartok...

2009 március 25.

tegnap azt álmodtam, hogy pénzt találtam
lehajoltam, mert csillogott valami a fűben egy tizes volt,
aztán észrevettem egy huszast,
aztán egy köteg pénzt, aztán egy másikat...
közben volt ott valaki,
akinek, miközben hajolgattam és szedtem fel az újabb kötegeket, adtam is belőle..
gondolkoztam is, hogy ezt ki veszíthette el, és hogy vissza kéne adni..
de hamar rájöttem, hogy nem lehet visszaadni, mert nincs kinek
leadni a biztonsági őröknek, meg felesleges..
hogy az van, hogy ez itt az én talált pénzem..
furcsa volt. és jó.

aztán felnéztem és a kőfalon volt egy táska (ezüst, hehehe)
és nyitva volt és volt benne egy csomó minden.
és először azt gondoltam, hogy na már megint elvesztettem a táskámat és most itt van, kipakolva, és azonnal nőni kezdett bennem a feszkó, meg hogy meg kell keresni a hiányzó tárgyakat
és aztán megnéztem és nem az én cuccaim voltak benne, és akkor rájöttem, hogy ez már nem is az én táskám, már régen eladtam valakinek valami fórumon, úgyhogy nem is veszíthettem el..
és ez valami rettentő nagy boldogsággal töltött el.
az első olyan álmom volt,
ahol a táska furcsa helyzete boldogsággal töltött el.
(csodálatos kis mondat)

na most ez.

2009 március 6 álmodtam egy világot magamnak..ehehe

az álmodtam, hogy valahogy lógtam a londoni metrón. szóval jegy nélkül üldögéltem és ült velem szemben egy lány, aki egy turistával viccelődött, úgy csinált, mintha angol lenne, de icipit még volt némi magyar akcentusa.

aztán leszálltam a metróról és ugye ki kellett jutni, és nyitva volt az egyik kapu, de állt ott egy őr is, egy másik lány.

és kimentem a kapun, és ő észre vett és megpróbáltam elmenni határozottan, de valami beakadt a csípőmben és hirtelen nagyon nem tudtam menni, illetve de, csak nagyon sántítottam és bonyolulttá vált a bőrönd és a két táska cipelése, és nem tudtam úgy csinálni, mintha nem fájna és meg kellett állnom.

és odajött és azt mondta, nincs jegyem, úgyhogy most megbüntet.
és elő akarta venni a csekkfüzetét, hogy büntetést írjon, de nem találta a táskájában, és akkor azt mondta, otthon felejtette, úgyhogy menjek be vele itt az őrszobára.

és a tér sarkában nyílt egy ajtó, de úgy nézett ki, mint egy kertesház ajtaja. és alány megkereste a kulcsát, én közben a kerámia burkolatot bámultam az ajtó mellett.
olyan igazi londoni féle hosszúkásnégyzetes, lecsapott élű (fózolt, hehehe) volt, kb. derékmagasságig (kb 120-ig) és fölötte valami gyönyörű puhaszínű aranybarna festés.
és bementünk a házba, ami tényleg egy családi ház volt.
Ő ledobta a táskáját, a konyhapulthoz ment és meg is találta a tömböt.
közben megjött még valaki.
a lány angolul beszélt hozzám , de néha átváltott magyarra, nem vette észre.

leültünk a magas asztalhoz, tömör fa, magas székekre.
egyszerűen minden valahogy nagyon szép volt. nem olyan új szép, hanem történetekkel teli, régi gyönyörűség. valami olyan hely, aminek minden szögletéből árad valami mese.
megírta a büntetést 18,20 Font-ról.

és éppen a pénzt próbáltam keresni, amikor sokan megérkeztek.
köztük az a lány is, aki a metrón viccelődött a tursitával.
voltak ott öregek és fiatalok. kb olyan 6-an lehettek, és az a két lány tényleg gyönyörű volt. az idősebbek, meg..olyan művész-okos-vicces nagymama féle.
olyan volt mintha ők valami csoport lennének. rendberakós, büntizős, de jóakarós.

és akkor én már egyáltalán nem voltam fontos, egy idegen voltam, akire majd sor kerül.
és a szoba hátsó feléhez mentem, hogy megkeressem a pénztárcámat a bőröndben és minél előbb elmehessek innen. akkor vettem észre egyébként, hogy mennyire jól összepasszintottam a dolgaimat véletlenül, hogy a táskám is ezüst színű és a bőröndöm is. és nem emlékeztem, mikor válogattam ezt össze így, de örültem, hogy van valami, ami rendben van. hogy bár szét vagyok esve, meg ezer órája utazom, de rendben van.

és ahogy ott álltam elbambultam egy kicsit.
és körülnéztem magamkörül és azt láttam, hogy a ház a londoni metró kerámiáival van burkolva mindenhol. barna és zöld és fehér, és volt virágos is és a virágoshoz pont olyan színű volt a függöny.
hogy úgy nézett ki, mintha összevissza lenne, de mégis gyönyörű rendezettség volt. egy olyan rendszer, amire csak másodszorra jön rá az ember, de akkor nem akar már semmi mást.

volt egy ajtó is előttem, a szoba jobb sarkában nyitva, és ott beláttam egy másik térbe. az egy kicsit másképp nézett ki, kicsit olyan hangulata volt, mint egy tánc próbateremnek. új dizájn, műanyag, színes székek voltak benne és furcsa lények táncoltak.

és akkor odajött hozzám egy nagymama és egy srác (kicsit, mint Hiro a Heros-ból)
és a srác azt mondta, jaj ugye nem ijedtél meg az apámtól és befelé mutatott a tánctér felé, ahol idegen lények roptak.
az apja kb egy 2,5 méteres vicces farsangi ruhába öltöztetett húsdarálóra hasonlító arcszerkezettel rendelkező (tudod amiből a csápok is lógnak), világossárga színű, idegen lény volt.
nagyon nagyon kedvesnek tűnt. nevetve táncolt fel alá.

mondtam, hogy nem.
aztán valahogy beszélgetni kezdtünk Hiro-val (hívjuk így) a családról, de nem emlékszem mit.
a következő kép az az volt, hogy állok a konyha sarkán, ami egy kertben folytatódik (olyan kicsit sziklás, kicsit zöld, kicsit írországi fennsík hangulatú) és nézem az embereket és a lányokat, akikről az elején írtam, és megint rettentő kicsinek érzem magam és azt mondtam Hironak, hogy nagyon nagyon szépek ezek a lányok.
de közben nincs bennem irigység, inkább szomorú vagyok és azt gondolom, hogy de jó nekik.

és Hiro a hátamra teszi a kezét és valami elképesztő meleg jön belőle.
Olyan mintha látnám kívülről is egy pillanatra és sárgán sugárzik a hátamon a keze.
És így állunk.

és Lassan mindenki elmegy és újra lehet foglalkozni a büntetésemmel.
És megvan a pénztárca és kiveszek belőle egy 20-ast és odaadom a lánynak, aki visszaad belőle 2 db 5-öst, én meg állok a kezemben a pénzzel és nem teszem el, de nem is szólok.
és akkor zavarba jön és azt mondja, ez így jó lesz? várj csak!
és megnézi a számlát és rámnéz és azt várja, hogy segítsek, de én nem akarok, mert azt gondolom , majd Ő megoldja...és nem tudja kiszámolni, hogy mennyit kéne visszaadnia...és nekem nincs kedvem segíteni...mert Ő büntetett meg, nem fogok neki segíteni benne, már így is elég volt, hogy itt vagyok 2 órája és arra várok, hogy fizethessek...és akkor visszavesz egy 5-öst és aztán megint rámnéz..és nem érti..

nem voltam dühös csak furcsa érzés volt, hogy ő az ellenőr, hogy megbüntetett jogosan, de akár el is engedhetett volna, aztán viszont idehozott, aztán viszont nem is érdekelte és természetesnek vette, hogy megvárom, amíg kifizethetem (mondjuk meg sem próbáltam elmenni és bénának érzetem magam és őket sokkal többnek, mint magamat), és amikor kifizetném többet ad vissza, de erről nekem kéne szólnom vagy kiszámolnom..eh?


na ezt oldja meg Mr.Freud....

2008 szeptember 23

mostanában rémálmodom kicsit..furcsa..
ma például azt ámodtam, hogy egy szobában vagyok.
és a sarokban ég valami, ronyok, meg még valami, és fehér hab.

aztán valahogy elaludt vagy eloltottam, nem tudom, de a kupac alatt találtam valakit.
nem volt nagy kupac nem is értem hogy fér oda, de csak egy fej volt, meg egy félig elégett test.

volt ott egy másik szoba is.
felnyaláboltam a valamit és ágyba raktam, és a habból kiegészítettem és élt még, de elég rosszul volt.
és nyöszörgött, de nem a"majdmeghalokdebeszélniakarok" nyöszörgés volt, hanem valahogy teljesen magánál volt és nyöszörögve kommunkiált, és nem tudom mit mondott, de értettem akkor.

és aztán rájöttem, hogy katonák gyújtották fel, és igen, meg akarták ölni.
és most hogy életre kelt, érzik, hogy még él, és újra jönnek.
éreztem hogy jönnek fel a lépcsőházban, vagy csak egy, nem tudom.

és azt gondoltam, jobb lenne, ha nem beszélne ez a lény, mert nem tudja megvédeni magát és én kevés leszek egy hadseregnek és akkor én is elpusztulok.
és nem akartam meghalni érte, nem akartam sohatöbbé senkiért sem meghalni.

de ő csak nyöszörgött, és teljesen nyugodt volt. mintha tudta volna, hogy ez a sorsa, és nem félt. mintha látta volna a jövőt, hogy majd megmenti a helyzetet valaki vagyvalami és én sem fogok meghalni és nem is kell, és mintha mulatatta volna a kishitűségem, és tudtam, hogy igaza van, de mégis dühös voltam.

és meg akartam menteni.

és a katona berugta az ajtót, és azonnal látta, hogy a kupacban nincs ott a testnek a hamuja..nem is látta, tudta, érezte.
és akkor én már ott is voltam az ajtóban, hogy útját álljam..és meglepődödtt, mert nem gondolta, hogy ott lehet bárki más is egy bezárt szobában, aminek csak egy ajtaja van..ugyanúgy meglepődött, mint én, amikor egyszercsak a kupac előtt találtam magam álmomban és nem tudtam, hogy kerültem oda.

és akkor én fogtam ezt a katonát és kipenderítettem azablakon, hogy nyikkanni se tudjon és szólni sem a többieknek, és legyen ideje a lénynek megerősödni.
és ahogy a katona kiesett utána néztem és háttal zuhant és meglepődödtt arccal ordított, és akkor már húztam is volna vissza a fejem, de akkor ő megállt valahogy a levegőben, mintha egy alulról jövő légáramlat megtámasztotta volna, és ott ordított és még azt a mozdulatot tartotta, ahogy zuhant. és valahogy ő sem értette.

és akkor egy kéz terepszínű egyenruhában elkapta a lábát, ahogy ott a hátán fekve lebegett, és behúzta a harmadik emeleti ablakon, de én azt már nem vártam meg, hanem berohantam a lényhez, hogy baj van.
mostmár biztos jönnek mindjárt és csak egy emelet, és itt lesznek és el kell rejtőznünk.

és a lény már sokkal jobban volt. és beleegyezett hogy bújjunk el. de nem volt hova.
csak az ablak alatt voltak ágyak összetolva, azok az ágyak amikben van ágyneműtartó, olyan hasas ágyneműtartó. és tudtam, hogy nem férünk be alájuk.

de a lény azt mondta, hogy az ágy alá kell bújnunk, és én azt gondoltam ez teljesen hülyeség, de valahogy bíztam benne. valahogy azt gondoltam, hogy nem véletlenül mondja, hogy majd valami csoda történik, hogy ő tudja, hogy hogy és hiába nem hiszem el, mégis követnem kell.
és félkézzel felemeltem az egyik ágyat és besegítettem. fehér volt a teste, és már tudott járni csak támogatnom kellett.
és én meg bebújtam a másik ágy alá és magamra borítottam.
és persze nem fértem el alatta. az ágyneműtartón egyensúlyozott az ágy a hasamon.
és fészkelődtem hátha.

ő pedig teljesen nyugodtam feküdt. valahogy az ő ágya nem billegett. valahogy ő ott volt és befért.
és aztán nyugodtan feküdtem és vártam, hogy jöjjenek a katonák, csak a hasamat feszítettem és próbáltam nem billegtetni az ágyat.
és dobogott a szivem a fülemben, és vártam, hogy nyílik az ajtó és megtalálnak mindket és kivégeznek. és én leszek a hibás, miattam lesz, mert én nem férek el az ágy akatt.
és ő beszélt hozzám, de nem emlékszem mit mondott.
mert csak az ajtót figyeltem és féltem.

és valahogy ott feküdtünk és nem nyílt ki az ajtó.
de a félelmem nem múlt. csak csodálkoztam, hogy nem jönnek, és miért nem jönnek és mikor fognak jönni?

és aztán felébredtem.

2008 július 17..

és azt elfelejtettem mondani, hogy mostanában megint táskákkal álmodom..
kétszer is egy héten megtörtént ez.
hosszú szövevényes álmok ezek, amikben a táska elveszik ilyen-olyan okok miatt
én pedig aggódva keresem és követem az útját kissé lemaradva..

...

megpróbáltam megtalálni, hogy ez mit jelenthet, és közvetlenül az divatos álom táskák megtalálása után egy olyan blogra bukkantam, amit egy fiatal fiú ír, nahát, aki pont Londonban van épp és valami kreativ szakmát csinálhat vagy tanul, amint ezt a képeibôl sejtem..néhány nappal ezelôtt a testvérével álmodott, akivel erôs konfliktusba keveredtek...repked is ô álmaiban..és betûket kever szavakban írás közben..
talán ez valami csoportos tudatalatti tünet.. megkérdeznék errôl valakit..
nem azért, mert misztikus, hanem azért, mert érdekes.

ezt álmodja ô

...

én meg olyanokra válaszolgatok magamban hogy, mit cipelek a táskában és miért veszítem el, és miért félek ettôl, és ha elveszítem akkor fontos volt-e és elveszítem-e egyáltalán, vagy csak ideiglenesen nincs nálam és ehhez hasonlók.

2008 július 10

na megint álmodom
eléggé szövevényest:

az alapszitu az, hogy nekem és az ikertestvéremnek vizsgáznunk kell,
közgazdasági pszichológiából (az mi?).
a tárgyi tudás az ikertestvérem fejében volt, én abban bízom, hogy majd kitalálom, mit kell válaszolni, és abban is hogy majd róla másolok, ha valami végképp nem megy.
egyrészt tudtam, hogy ő megtanulja, úgyhogy nem aggódtam,
másrészt nekem valami mást kellett megtanulni.
aztán már ott vagyunk a vizsgán, amikor ő dührohamot kap, eltorzul az arca, összeborzolódik a haja és üvölteni kezd velem. és teljesen olyan, mintha megőrült volna.
és nem akar nekem segíteni.
de valahogy ez az egész kicsit távol van tőlem, ott ülök mellette, de mégis olyan mintha lenne közöttünk egy sűrű, de átlátszó függöny. és érzem, hogy fáj, de mégis teljesen nyugodt vagyok.
meg akarom nyugtatni, nem azért, hogy segítsen, csak maga miatt,
mert tudom, hogy hogyan kell, és tudom, hogy mennyire rossz most neki.

és akkor bejön valaki a terembe, valaki aki a fejlesztő csapatom tagja.
és odaad nekem azt valamit, ami úgy néz ki, mint egy bokára erősíthető pánt.
azt mondja, hogy csak utánam hozta ezt, most, hogy elkészült, ahogy megbeszéltük és ne haragudjak, hogy zavar és csak most lett kész.
és én tudom, hogy ezzel semmi baj nincs, hogy pont ennyi időre volt szükségük.

és odafordulok a zokogó, üvöltő ikertestvéremhez, és azt mondom neki, hogy ez egy bokára erősíthető szerkezet, amivel repülni lehet.
és rám néz és azt mondja, hogy neki az édes mindegy, mert én vagyok az aki repkedni szokott.
és én azt mondom neki, hogy de én megtanultam magamtól repülni, enélkül a kis szerkezet nélkül, és azért nem tudtam felkészülni a vizsgára, és szerintem neki is ki kéne próbálni, hogy milyen "faágakon hintázni és magasba szállni" és mindeközben demonstrálom is ezt.

először a bokámra teszem a kis szerkezetet és megmutatom neki, hogy működik.
felemelkedik a lábam és a szokásos pózban, vízszintes testtel, a föld felett kb 90 cm-vel elhelyezkedem.
aztán leteszem a lábam a földre megint, és lecsatolom róla a pántot, az ikertestvérem maszatos arccal, bedagadt szemmel figyel.
én érzem, hogy belül változik meg bennem valami, felemelkedem a kezdőpozicióban, és aztán elindulok felfelé, meg mindenfelé, ahogy szoktam, egy nagy kört teszek az egyetem kertjében a lombok között és a kert fölött.
és közben nagyon örülök, és ez az első alkalom, hogy ezt előtte csinálom.
aztán visszaérek és azt mondom, hogy neki is meg kell próbálnia, és a hátamra fordulok, ő pedig a hasamra és a mellkasomra kuporodik és elindulunk.
teszünk egy kis kört és leszállunk, mert a vizsgát is meg kell írnunk.

elolvasom az első kérdést és egy szót sem értek, megpróbálom elővenni a könyvemet, de a tartalomjegyzékben nincsenek lapszámok, és alig van már idő.
a másik felem ír, és érzem, hogy teljesen magába van merülve. koncentrál. áthajtja a lapot, és szólok neki, hogy mutassa meg, de ő nem akarja letépni a lapot a tömbről, mert az úgy nem jó, mert olyat sosem szokott, és attól rosszul érzi magát.

de végül valahogy kitaláljuk, (kicsit erőszakos is vagyok) hogy legyen,
hogy én is lássam és ő is nyugodtan dolgozhasson

és olvasni kezdem az első kérdésre a választ.