az álmodtam, hogy valahogy lógtam a londoni metrón. szóval jegy nélkül üldögéltem és ült velem szemben egy lány, aki egy turistával viccelődött, úgy csinált, mintha angol lenne, de icipit még volt némi magyar akcentusa.
aztán leszálltam a metróról és ugye ki kellett jutni, és nyitva volt az egyik kapu, de állt ott egy őr is, egy másik lány.
és kimentem a kapun, és ő észre vett és megpróbáltam elmenni határozottan, de valami beakadt a csípőmben és hirtelen nagyon nem tudtam menni, illetve de, csak nagyon sántítottam és bonyolulttá vált a bőrönd és a két táska cipelése, és nem tudtam úgy csinálni, mintha nem fájna és meg kellett állnom.
és odajött és azt mondta, nincs jegyem, úgyhogy most megbüntet.
és elő akarta venni a csekkfüzetét, hogy büntetést írjon, de nem találta a táskájában, és akkor azt mondta, otthon felejtette, úgyhogy menjek be vele itt az őrszobára.
és a tér sarkában nyílt egy ajtó, de úgy nézett ki, mint egy kertesház ajtaja. és alány megkereste a kulcsát, én közben a kerámia burkolatot bámultam az ajtó mellett.
olyan igazi londoni féle hosszúkásnégyzetes, lecsapott élű (fózolt, hehehe) volt, kb. derékmagasságig (kb 120-ig) és fölötte valami gyönyörű puhaszínű aranybarna festés.
és bementünk a házba, ami tényleg egy családi ház volt.
Ő ledobta a táskáját, a konyhapulthoz ment és meg is találta a tömböt.
közben megjött még valaki.
a lány angolul beszélt hozzám , de néha átváltott magyarra, nem vette észre.
leültünk a magas asztalhoz, tömör fa, magas székekre.
egyszerűen minden valahogy nagyon szép volt. nem olyan új szép, hanem történetekkel teli, régi gyönyörűség. valami olyan hely, aminek minden szögletéből árad valami mese.
megírta a büntetést 18,20 Font-ról.
és éppen a pénzt próbáltam keresni, amikor sokan megérkeztek.
köztük az a lány is, aki a metrón viccelődött a tursitával.
voltak ott öregek és fiatalok. kb olyan 6-an lehettek, és az a két lány tényleg gyönyörű volt. az idősebbek, meg..olyan művész-okos-vicces nagymama féle.
olyan volt mintha ők valami csoport lennének. rendberakós, büntizős, de jóakarós.
és akkor én már egyáltalán nem voltam fontos, egy idegen voltam, akire majd sor kerül.
és a szoba hátsó feléhez mentem, hogy megkeressem a pénztárcámat a bőröndben és minél előbb elmehessek innen. akkor vettem észre egyébként, hogy mennyire jól összepasszintottam a dolgaimat véletlenül, hogy a táskám is ezüst színű és a bőröndöm is. és nem emlékeztem, mikor válogattam ezt össze így, de örültem, hogy van valami, ami rendben van. hogy bár szét vagyok esve, meg ezer órája utazom, de rendben van.
és ahogy ott álltam elbambultam egy kicsit.
és körülnéztem magamkörül és azt láttam, hogy a ház a londoni metró kerámiáival van burkolva mindenhol. barna és zöld és fehér, és volt virágos is és a virágoshoz pont olyan színű volt a függöny.
hogy úgy nézett ki, mintha összevissza lenne, de mégis gyönyörű rendezettség volt. egy olyan rendszer, amire csak másodszorra jön rá az ember, de akkor nem akar már semmi mást.
volt egy ajtó is előttem, a szoba jobb sarkában nyitva, és ott beláttam egy másik térbe. az egy kicsit másképp nézett ki, kicsit olyan hangulata volt, mint egy tánc próbateremnek. új dizájn, műanyag, színes székek voltak benne és furcsa lények táncoltak.
és akkor odajött hozzám egy nagymama és egy srác (kicsit, mint Hiro a Heros-ból)
és a srác azt mondta, jaj ugye nem ijedtél meg az apámtól és befelé mutatott a tánctér felé, ahol idegen lények roptak.
az apja kb egy 2,5 méteres vicces farsangi ruhába öltöztetett húsdarálóra hasonlító arcszerkezettel rendelkező (tudod amiből a csápok is lógnak), világossárga színű, idegen lény volt.
nagyon nagyon kedvesnek tűnt. nevetve táncolt fel alá.
mondtam, hogy nem.
aztán valahogy beszélgetni kezdtünk Hiro-val (hívjuk így) a családról, de nem emlékszem mit.
a következő kép az az volt, hogy állok a konyha sarkán, ami egy kertben folytatódik (olyan kicsit sziklás, kicsit zöld, kicsit írországi fennsík hangulatú) és nézem az embereket és a lányokat, akikről az elején írtam, és megint rettentő kicsinek érzem magam és azt mondtam Hironak, hogy nagyon nagyon szépek ezek a lányok.
de közben nincs bennem irigység, inkább szomorú vagyok és azt gondolom, hogy de jó nekik.
és Hiro a hátamra teszi a kezét és valami elképesztő meleg jön belőle.
Olyan mintha látnám kívülről is egy pillanatra és sárgán sugárzik a hátamon a keze.
És így állunk.
és Lassan mindenki elmegy és újra lehet foglalkozni a büntetésemmel.
És megvan a pénztárca és kiveszek belőle egy 20-ast és odaadom a lánynak, aki visszaad belőle 2 db 5-öst, én meg állok a kezemben a pénzzel és nem teszem el, de nem is szólok.
és akkor zavarba jön és azt mondja, ez így jó lesz? várj csak!
és megnézi a számlát és rámnéz és azt várja, hogy segítsek, de én nem akarok, mert azt gondolom , majd Ő megoldja...és nem tudja kiszámolni, hogy mennyit kéne visszaadnia...és nekem nincs kedvem segíteni...mert Ő büntetett meg, nem fogok neki segíteni benne, már így is elég volt, hogy itt vagyok 2 órája és arra várok, hogy fizethessek...és akkor visszavesz egy 5-öst és aztán megint rámnéz..és nem érti..
nem voltam dühös csak furcsa érzés volt, hogy ő az ellenőr, hogy megbüntetett jogosan, de akár el is engedhetett volna, aztán viszont idehozott, aztán viszont nem is érdekelte és természetesnek vette, hogy megvárom, amíg kifizethetem (mondjuk meg sem próbáltam elmenni és bénának érzetem magam és őket sokkal többnek, mint magamat), és amikor kifizetném többet ad vissza, de erről nekem kéne szólnom vagy kiszámolnom..eh?
na ezt oldja meg Mr.Freud....
Bejegyzések
