uuu...
döntetlenül áll a csokis meg a vaníliás....
ne hagyd magad epres!
juj de izgulok..
és még 2 hét a szavazás végéig..
még bármi lehet...
20090520_Nagymaros
16 éve
2009 március 9
ah..és mivel valaki úgy talált a blogomra,
hogy beírta a keresőbe, hogy Cápa Róbert,
ígyhát én is és tessék kiderült, hogy nem is vagyok vicces...
vagy a humorunk ugyanolyan Cápa Róbertével...na persze...eh:)
a wikipedia most elárulta, hogy a Robert Capa név,
valóban Cápa Róbertből (igazándiból Cápa Endréből) lett...
idézem:
"Capa (ekkor még Friedmann) a harmincas évek elején hobbifotósként kezdett képeket készíteni.Bohém figura lévén hamar rájött, hogy kedvtelését megélhetésként is űzheti.
Mivel Párizsban sem volt neki könnyű a megélhetés, 1934-ben felvette a Robert Capa nevet (u.i.: magyar barátai között cápa volt a beceneve), ami amerikai hangzású volt, hasonlított az akkoriban népszerű amerikai filmrendező, Frank Capra nevére.
Ettől remélt több megbízást újságíróként vagy fotósként."
tehát azért lett Cápa Róbert, mert meg akart élni, el akarta adni magát...
hát így függnek össze a blogbejegyzések a nagy tudattalanban...
szupervicces...
ui.:
én is ezért lettem missSmith....ugye Tündér Boholy (cégem keresztapja)?
hogy beírta a keresőbe, hogy Cápa Róbert,
ígyhát én is és tessék kiderült, hogy nem is vagyok vicces...
vagy a humorunk ugyanolyan Cápa Róbertével...na persze...eh:)
a wikipedia most elárulta, hogy a Robert Capa név,
valóban Cápa Róbertből (igazándiból Cápa Endréből) lett...
idézem:
"Capa (ekkor még Friedmann) a harmincas évek elején hobbifotósként kezdett képeket készíteni.Bohém figura lévén hamar rájött, hogy kedvtelését megélhetésként is űzheti.
Mivel Párizsban sem volt neki könnyű a megélhetés, 1934-ben felvette a Robert Capa nevet (u.i.: magyar barátai között cápa volt a beceneve), ami amerikai hangzású volt, hasonlított az akkoriban népszerű amerikai filmrendező, Frank Capra nevére.
Ettől remélt több megbízást újságíróként vagy fotósként."
tehát azért lett Cápa Róbert, mert meg akart élni, el akarta adni magát...
hát így függnek össze a blogbejegyzések a nagy tudattalanban...
szupervicces...
ui.:
én is ezért lettem missSmith....ugye Tündér Boholy (cégem keresztapja)?
2009 március 9
azon gondolkozom, hogy ez a világválság dolog kicsit emlékeztet valahogy a mobiltelefon-internet-információ robbanás előtti időkre...
és ez igazándiból jó...
amikor nem volt mobil (tudom akkor nem volt pénz sem, de mégis talán pont ezért kell arra az időre emlékezni, hogy még úgy is, hogy nem voltál közvetlenül technikailag materiálisan összekapcsolva másokkal), akkor azokkal találkoztál, akik igazán fontosak voltak és akikkel tényleg kellett találkoznod...vártál arra simán akár több órát-napot-hetet is, hogy megérkezzen...vártál egy levélre, egy vonalas telefonhívásra...koncentrált volt az erő...és megtaláltad az utakat, hogy legyen életed, munkád, szerelmed, pénzed..
bármilyen sorrendben...
aztán egyszercsak minden bepörgött és minden azonnal kellett..
most van mobil-internet-stb, és nincsen pénz...
az elmúlt években megszoktuk a rettenetes pörgést és a millió, sokszor felesleges információt, és igazándiból szerintem sokszor nem sikerült kiválogatnunk, hogy mi is az, ami igazán fontos, rohantunk és kapkodtunk és telefonáltunk és emailt írtunk és rohantunk és azonnal kellett..
jött a pénz és ment a pénz ugyanebben az ütemben...és sokszor nem tudtuk, hogy igazán fontos dolgokra adjuk-e ki...
habzsolva fogyasztottunk...és nem csak pénzt, hanem energiát, és emberi kapcsolatokat is..
egymást ettük... és az egyensúlyt..
őrülten löktük a hintát: magasabbra, magasabbra...
és belebetegedtünk, de mindegy volt..
és elfelejtettünk türelmesnek lenni...
elfelejtettünk várni jól...
elfelejtettük, hogy az igazán fontos dolgok tényleg mindig megtalálnak...
és ezért most, hogy hirtelen nincsen pénz és belassulnak a dolgok, pánikba esünk..
talán mindenbe beleugrunk, csak hogy történjen már, hogy pörögjön föl megint, lökjük...
vagy kővé merevedünk, mert a felgyorsult iramhoz igazodott agy már nem érzékeli, ezt az ritmust...
mert elfelejtjük, hogy a mozgás nem áll le ....mert nem tud leállni..mert örök mozgás van...
csak mi elfelejtettük, hogy merre van előre..
már nincs hitünk, csak kalimpálunk a hintán és hajtanánk ezerrel..
csakhogy kikapcsolódott a biztonsági lánc, gyerekek...
és tudod mit? ez jó...
mert ha nem igazodsz, ha lökdösöd..
-mondjuk kiesel és összetöröd magad, és vagy felállsz vagy nem.. ez ilyen
-az is lehet, hogy megtartod magad erőnek erejével, csak elveszik a játék öröme mégis...
-vagy elkezded mondjuk élvezni, élvezni azt, hogy a lelassult mozgásban, már nem csak elsuhanni látod a tájat...és ez először furcsa, és nagyon nagyon félelmetes is...és új mozgást is kell tanulni, és új szemléletet, és új látásmódot, és új hitet...most ez is a munka része...
a törzzsel lassan előre és lassan hátra...
a finom mozdulatok kora jön...
különbözőek vagyunk..különbözőképpen is fogjuk ezt kezelni...
mindenkinek, (és tényleg azt hiszem, hogy mindenkinek)
megvan a saját ritmusa a saját hintájához...
és ez igazándiból jó...
amikor nem volt mobil (tudom akkor nem volt pénz sem, de mégis talán pont ezért kell arra az időre emlékezni, hogy még úgy is, hogy nem voltál közvetlenül technikailag materiálisan összekapcsolva másokkal), akkor azokkal találkoztál, akik igazán fontosak voltak és akikkel tényleg kellett találkoznod...vártál arra simán akár több órát-napot-hetet is, hogy megérkezzen...vártál egy levélre, egy vonalas telefonhívásra...koncentrált volt az erő...és megtaláltad az utakat, hogy legyen életed, munkád, szerelmed, pénzed..
bármilyen sorrendben...
aztán egyszercsak minden bepörgött és minden azonnal kellett..
most van mobil-internet-stb, és nincsen pénz...
az elmúlt években megszoktuk a rettenetes pörgést és a millió, sokszor felesleges információt, és igazándiból szerintem sokszor nem sikerült kiválogatnunk, hogy mi is az, ami igazán fontos, rohantunk és kapkodtunk és telefonáltunk és emailt írtunk és rohantunk és azonnal kellett..
jött a pénz és ment a pénz ugyanebben az ütemben...és sokszor nem tudtuk, hogy igazán fontos dolgokra adjuk-e ki...
habzsolva fogyasztottunk...és nem csak pénzt, hanem energiát, és emberi kapcsolatokat is..
egymást ettük... és az egyensúlyt..
őrülten löktük a hintát: magasabbra, magasabbra...
és belebetegedtünk, de mindegy volt..
és elfelejtettünk türelmesnek lenni...
elfelejtettünk várni jól...
elfelejtettük, hogy az igazán fontos dolgok tényleg mindig megtalálnak...
és ezért most, hogy hirtelen nincsen pénz és belassulnak a dolgok, pánikba esünk..
talán mindenbe beleugrunk, csak hogy történjen már, hogy pörögjön föl megint, lökjük...
vagy kővé merevedünk, mert a felgyorsult iramhoz igazodott agy már nem érzékeli, ezt az ritmust...
mert elfelejtjük, hogy a mozgás nem áll le ....mert nem tud leállni..mert örök mozgás van...
csak mi elfelejtettük, hogy merre van előre..
már nincs hitünk, csak kalimpálunk a hintán és hajtanánk ezerrel..
csakhogy kikapcsolódott a biztonsági lánc, gyerekek...
és tudod mit? ez jó...
mert ha nem igazodsz, ha lökdösöd..
-mondjuk kiesel és összetöröd magad, és vagy felállsz vagy nem.. ez ilyen
-az is lehet, hogy megtartod magad erőnek erejével, csak elveszik a játék öröme mégis...
-vagy elkezded mondjuk élvezni, élvezni azt, hogy a lelassult mozgásban, már nem csak elsuhanni látod a tájat...és ez először furcsa, és nagyon nagyon félelmetes is...és új mozgást is kell tanulni, és új szemléletet, és új látásmódot, és új hitet...most ez is a munka része...
a törzzsel lassan előre és lassan hátra...
a finom mozdulatok kora jön...
különbözőek vagyunk..különbözőképpen is fogjuk ezt kezelni...
mindenkinek, (és tényleg azt hiszem, hogy mindenkinek)
megvan a saját ritmusa a saját hintájához...
2009 március 8.
na most láttam egy légfrissítő reklámot a TV-ben, ahol
anyuka egy pingvin, a szive fölött piros a tolla - tehát frigid, de meleg szive van
apuka egy nagy mackó, aki zongorázik - tehát krva elhízott és szőrös, de azért a művészet érdekli, mondjuk ennyi erővel szerelhetne motort a garázsban is.
a gyerekek meg két kis malac, akik hátul a kanapén verekednek, miközben a pingvin elragadtatva beszél a légfrissítőről, a medve meg elmélyülten zongorázik.
tehát a gyerekek, meg büdösek, és el kell nyomni a szagukat....
hát gratulálok.. és most szívesen mondanék még sok csúnyát is...
anyuka egy pingvin, a szive fölött piros a tolla - tehát frigid, de meleg szive van
apuka egy nagy mackó, aki zongorázik - tehát krva elhízott és szőrös, de azért a művészet érdekli, mondjuk ennyi erővel szerelhetne motort a garázsban is.
a gyerekek meg két kis malac, akik hátul a kanapén verekednek, miközben a pingvin elragadtatva beszél a légfrissítőről, a medve meg elmélyülten zongorázik.
tehát a gyerekek, meg büdösek, és el kell nyomni a szagukat....
hát gratulálok.. és most szívesen mondanék még sok csúnyát is...
2009 március 07
tegnap a 9-es buszról a Nemzeti Múzeum homlokzatát bámultam és rettenetesen próbáltam kivenni, hogy mi van kiírva öles betűkkel egy krva nagy molinóra, két oszlop közé.
hamarosan rá is jöttem, hogy Cápa Róbert.
aztán nem értettem, hogy ki az a magyar képzőművész, aki odáig tolta magát már megint, hogy itt állít ki, Cápa Róbert, és hogy na vajon ez a csávó mit rakott le az asztalra, ami ekkorát durrant és ha valamit lerakott, akkor miért nem hallottam még róla soha a büdös életben...biztos most végzett a képzőn és az apukája a Nemzeti Múzeum igazgatója..whatever..
ez kb 2 nagyon hosszú, és így visszagondolva rettentő kínos másodpercig tartott..aztán szerencsére megvilágosodtam és nagyon kiröhöghettem magam...Cápa Róbert miatt, aki igazándiból
Robert Capa
és már hallottam róla ,
sőtmitöbb tudok egy embert biztosan, akinek olyan példakép féle ő,
éshát nemhiába ő a példakép, merhogy jó (volt), nagyon is, szívvel meg lélekkel meg szemmel meg ésszel meg..na mindegy.. majd megnézitek, ha akarjátok Cápa Róbert elő-kiállítását és aztán majd a Ludwigban is az igazit.
kultúrális ajánlónkat hallottátok.
azt meséltem, hogy gyerekkoromban csomó ideig azt hittem, hogy Illyés Gyula két ember?
Illy és Gyula, aki ha jól emlékszem úgy halt meg, hogy elütötte egy autó Budapesten...
5 éves voltam, de rettentően meghatott a dolog, hogy Illy és Gyula annyira jó barátok voltak, hogy egyszerre is haltak meg... és nagyon nagyon sajnáltam őket...
azt hiszem két évvel később jöttem rá az igazságra, amikor megtanultam olvasni...
hamarosan rá is jöttem, hogy Cápa Róbert.
aztán nem értettem, hogy ki az a magyar képzőművész, aki odáig tolta magát már megint, hogy itt állít ki, Cápa Róbert, és hogy na vajon ez a csávó mit rakott le az asztalra, ami ekkorát durrant és ha valamit lerakott, akkor miért nem hallottam még róla soha a büdös életben...biztos most végzett a képzőn és az apukája a Nemzeti Múzeum igazgatója..whatever..
ez kb 2 nagyon hosszú, és így visszagondolva rettentő kínos másodpercig tartott..aztán szerencsére megvilágosodtam és nagyon kiröhöghettem magam...Cápa Róbert miatt, aki igazándiból
Robert Capa
és már hallottam róla ,
sőtmitöbb tudok egy embert biztosan, akinek olyan példakép féle ő,
éshát nemhiába ő a példakép, merhogy jó (volt), nagyon is, szívvel meg lélekkel meg szemmel meg ésszel meg..na mindegy.. majd megnézitek, ha akarjátok Cápa Róbert elő-kiállítását és aztán majd a Ludwigban is az igazit.
kultúrális ajánlónkat hallottátok.
azt meséltem, hogy gyerekkoromban csomó ideig azt hittem, hogy Illyés Gyula két ember?
Illy és Gyula, aki ha jól emlékszem úgy halt meg, hogy elütötte egy autó Budapesten...
5 éves voltam, de rettentően meghatott a dolog, hogy Illy és Gyula annyira jó barátok voltak, hogy egyszerre is haltak meg... és nagyon nagyon sajnáltam őket...
azt hiszem két évvel később jöttem rá az igazságra, amikor megtanultam olvasni...
2009 március 6 álmodtam egy világot magamnak..ehehe
az álmodtam, hogy valahogy lógtam a londoni metrón. szóval jegy nélkül üldögéltem és ült velem szemben egy lány, aki egy turistával viccelődött, úgy csinált, mintha angol lenne, de icipit még volt némi magyar akcentusa.
aztán leszálltam a metróról és ugye ki kellett jutni, és nyitva volt az egyik kapu, de állt ott egy őr is, egy másik lány.
és kimentem a kapun, és ő észre vett és megpróbáltam elmenni határozottan, de valami beakadt a csípőmben és hirtelen nagyon nem tudtam menni, illetve de, csak nagyon sántítottam és bonyolulttá vált a bőrönd és a két táska cipelése, és nem tudtam úgy csinálni, mintha nem fájna és meg kellett állnom.
és odajött és azt mondta, nincs jegyem, úgyhogy most megbüntet.
és elő akarta venni a csekkfüzetét, hogy büntetést írjon, de nem találta a táskájában, és akkor azt mondta, otthon felejtette, úgyhogy menjek be vele itt az őrszobára.
és a tér sarkában nyílt egy ajtó, de úgy nézett ki, mint egy kertesház ajtaja. és alány megkereste a kulcsát, én közben a kerámia burkolatot bámultam az ajtó mellett.
olyan igazi londoni féle hosszúkásnégyzetes, lecsapott élű (fózolt, hehehe) volt, kb. derékmagasságig (kb 120-ig) és fölötte valami gyönyörű puhaszínű aranybarna festés.
és bementünk a házba, ami tényleg egy családi ház volt.
Ő ledobta a táskáját, a konyhapulthoz ment és meg is találta a tömböt.
közben megjött még valaki.
a lány angolul beszélt hozzám , de néha átváltott magyarra, nem vette észre.
leültünk a magas asztalhoz, tömör fa, magas székekre.
egyszerűen minden valahogy nagyon szép volt. nem olyan új szép, hanem történetekkel teli, régi gyönyörűség. valami olyan hely, aminek minden szögletéből árad valami mese.
megírta a büntetést 18,20 Font-ról.
és éppen a pénzt próbáltam keresni, amikor sokan megérkeztek.
köztük az a lány is, aki a metrón viccelődött a tursitával.
voltak ott öregek és fiatalok. kb olyan 6-an lehettek, és az a két lány tényleg gyönyörű volt. az idősebbek, meg..olyan művész-okos-vicces nagymama féle.
olyan volt mintha ők valami csoport lennének. rendberakós, büntizős, de jóakarós.
és akkor én már egyáltalán nem voltam fontos, egy idegen voltam, akire majd sor kerül.
és a szoba hátsó feléhez mentem, hogy megkeressem a pénztárcámat a bőröndben és minél előbb elmehessek innen. akkor vettem észre egyébként, hogy mennyire jól összepasszintottam a dolgaimat véletlenül, hogy a táskám is ezüst színű és a bőröndöm is. és nem emlékeztem, mikor válogattam ezt össze így, de örültem, hogy van valami, ami rendben van. hogy bár szét vagyok esve, meg ezer órája utazom, de rendben van.
és ahogy ott álltam elbambultam egy kicsit.
és körülnéztem magamkörül és azt láttam, hogy a ház a londoni metró kerámiáival van burkolva mindenhol. barna és zöld és fehér, és volt virágos is és a virágoshoz pont olyan színű volt a függöny.
hogy úgy nézett ki, mintha összevissza lenne, de mégis gyönyörű rendezettség volt. egy olyan rendszer, amire csak másodszorra jön rá az ember, de akkor nem akar már semmi mást.
volt egy ajtó is előttem, a szoba jobb sarkában nyitva, és ott beláttam egy másik térbe. az egy kicsit másképp nézett ki, kicsit olyan hangulata volt, mint egy tánc próbateremnek. új dizájn, műanyag, színes székek voltak benne és furcsa lények táncoltak.
és akkor odajött hozzám egy nagymama és egy srác (kicsit, mint Hiro a Heros-ból)
és a srác azt mondta, jaj ugye nem ijedtél meg az apámtól és befelé mutatott a tánctér felé, ahol idegen lények roptak.
az apja kb egy 2,5 méteres vicces farsangi ruhába öltöztetett húsdarálóra hasonlító arcszerkezettel rendelkező (tudod amiből a csápok is lógnak), világossárga színű, idegen lény volt.
nagyon nagyon kedvesnek tűnt. nevetve táncolt fel alá.
mondtam, hogy nem.
aztán valahogy beszélgetni kezdtünk Hiro-val (hívjuk így) a családról, de nem emlékszem mit.
a következő kép az az volt, hogy állok a konyha sarkán, ami egy kertben folytatódik (olyan kicsit sziklás, kicsit zöld, kicsit írországi fennsík hangulatú) és nézem az embereket és a lányokat, akikről az elején írtam, és megint rettentő kicsinek érzem magam és azt mondtam Hironak, hogy nagyon nagyon szépek ezek a lányok.
de közben nincs bennem irigység, inkább szomorú vagyok és azt gondolom, hogy de jó nekik.
és Hiro a hátamra teszi a kezét és valami elképesztő meleg jön belőle.
Olyan mintha látnám kívülről is egy pillanatra és sárgán sugárzik a hátamon a keze.
És így állunk.
és Lassan mindenki elmegy és újra lehet foglalkozni a büntetésemmel.
És megvan a pénztárca és kiveszek belőle egy 20-ast és odaadom a lánynak, aki visszaad belőle 2 db 5-öst, én meg állok a kezemben a pénzzel és nem teszem el, de nem is szólok.
és akkor zavarba jön és azt mondja, ez így jó lesz? várj csak!
és megnézi a számlát és rámnéz és azt várja, hogy segítsek, de én nem akarok, mert azt gondolom , majd Ő megoldja...és nem tudja kiszámolni, hogy mennyit kéne visszaadnia...és nekem nincs kedvem segíteni...mert Ő büntetett meg, nem fogok neki segíteni benne, már így is elég volt, hogy itt vagyok 2 órája és arra várok, hogy fizethessek...és akkor visszavesz egy 5-öst és aztán megint rámnéz..és nem érti..
nem voltam dühös csak furcsa érzés volt, hogy ő az ellenőr, hogy megbüntetett jogosan, de akár el is engedhetett volna, aztán viszont idehozott, aztán viszont nem is érdekelte és természetesnek vette, hogy megvárom, amíg kifizethetem (mondjuk meg sem próbáltam elmenni és bénának érzetem magam és őket sokkal többnek, mint magamat), és amikor kifizetném többet ad vissza, de erről nekem kéne szólnom vagy kiszámolnom..eh?
na ezt oldja meg Mr.Freud....
aztán leszálltam a metróról és ugye ki kellett jutni, és nyitva volt az egyik kapu, de állt ott egy őr is, egy másik lány.
és kimentem a kapun, és ő észre vett és megpróbáltam elmenni határozottan, de valami beakadt a csípőmben és hirtelen nagyon nem tudtam menni, illetve de, csak nagyon sántítottam és bonyolulttá vált a bőrönd és a két táska cipelése, és nem tudtam úgy csinálni, mintha nem fájna és meg kellett állnom.
és odajött és azt mondta, nincs jegyem, úgyhogy most megbüntet.
és elő akarta venni a csekkfüzetét, hogy büntetést írjon, de nem találta a táskájában, és akkor azt mondta, otthon felejtette, úgyhogy menjek be vele itt az őrszobára.
és a tér sarkában nyílt egy ajtó, de úgy nézett ki, mint egy kertesház ajtaja. és alány megkereste a kulcsát, én közben a kerámia burkolatot bámultam az ajtó mellett.
olyan igazi londoni féle hosszúkásnégyzetes, lecsapott élű (fózolt, hehehe) volt, kb. derékmagasságig (kb 120-ig) és fölötte valami gyönyörű puhaszínű aranybarna festés.
és bementünk a házba, ami tényleg egy családi ház volt.
Ő ledobta a táskáját, a konyhapulthoz ment és meg is találta a tömböt.
közben megjött még valaki.
a lány angolul beszélt hozzám , de néha átváltott magyarra, nem vette észre.
leültünk a magas asztalhoz, tömör fa, magas székekre.
egyszerűen minden valahogy nagyon szép volt. nem olyan új szép, hanem történetekkel teli, régi gyönyörűség. valami olyan hely, aminek minden szögletéből árad valami mese.
megírta a büntetést 18,20 Font-ról.
és éppen a pénzt próbáltam keresni, amikor sokan megérkeztek.
köztük az a lány is, aki a metrón viccelődött a tursitával.
voltak ott öregek és fiatalok. kb olyan 6-an lehettek, és az a két lány tényleg gyönyörű volt. az idősebbek, meg..olyan művész-okos-vicces nagymama féle.
olyan volt mintha ők valami csoport lennének. rendberakós, büntizős, de jóakarós.
és akkor én már egyáltalán nem voltam fontos, egy idegen voltam, akire majd sor kerül.
és a szoba hátsó feléhez mentem, hogy megkeressem a pénztárcámat a bőröndben és minél előbb elmehessek innen. akkor vettem észre egyébként, hogy mennyire jól összepasszintottam a dolgaimat véletlenül, hogy a táskám is ezüst színű és a bőröndöm is. és nem emlékeztem, mikor válogattam ezt össze így, de örültem, hogy van valami, ami rendben van. hogy bár szét vagyok esve, meg ezer órája utazom, de rendben van.
és ahogy ott álltam elbambultam egy kicsit.
és körülnéztem magamkörül és azt láttam, hogy a ház a londoni metró kerámiáival van burkolva mindenhol. barna és zöld és fehér, és volt virágos is és a virágoshoz pont olyan színű volt a függöny.
hogy úgy nézett ki, mintha összevissza lenne, de mégis gyönyörű rendezettség volt. egy olyan rendszer, amire csak másodszorra jön rá az ember, de akkor nem akar már semmi mást.
volt egy ajtó is előttem, a szoba jobb sarkában nyitva, és ott beláttam egy másik térbe. az egy kicsit másképp nézett ki, kicsit olyan hangulata volt, mint egy tánc próbateremnek. új dizájn, műanyag, színes székek voltak benne és furcsa lények táncoltak.
és akkor odajött hozzám egy nagymama és egy srác (kicsit, mint Hiro a Heros-ból)
és a srác azt mondta, jaj ugye nem ijedtél meg az apámtól és befelé mutatott a tánctér felé, ahol idegen lények roptak.
az apja kb egy 2,5 méteres vicces farsangi ruhába öltöztetett húsdarálóra hasonlító arcszerkezettel rendelkező (tudod amiből a csápok is lógnak), világossárga színű, idegen lény volt.
nagyon nagyon kedvesnek tűnt. nevetve táncolt fel alá.
mondtam, hogy nem.
aztán valahogy beszélgetni kezdtünk Hiro-val (hívjuk így) a családról, de nem emlékszem mit.
a következő kép az az volt, hogy állok a konyha sarkán, ami egy kertben folytatódik (olyan kicsit sziklás, kicsit zöld, kicsit írországi fennsík hangulatú) és nézem az embereket és a lányokat, akikről az elején írtam, és megint rettentő kicsinek érzem magam és azt mondtam Hironak, hogy nagyon nagyon szépek ezek a lányok.
de közben nincs bennem irigység, inkább szomorú vagyok és azt gondolom, hogy de jó nekik.
és Hiro a hátamra teszi a kezét és valami elképesztő meleg jön belőle.
Olyan mintha látnám kívülről is egy pillanatra és sárgán sugárzik a hátamon a keze.
És így állunk.
és Lassan mindenki elmegy és újra lehet foglalkozni a büntetésemmel.
És megvan a pénztárca és kiveszek belőle egy 20-ast és odaadom a lánynak, aki visszaad belőle 2 db 5-öst, én meg állok a kezemben a pénzzel és nem teszem el, de nem is szólok.
és akkor zavarba jön és azt mondja, ez így jó lesz? várj csak!
és megnézi a számlát és rámnéz és azt várja, hogy segítsek, de én nem akarok, mert azt gondolom , majd Ő megoldja...és nem tudja kiszámolni, hogy mennyit kéne visszaadnia...és nekem nincs kedvem segíteni...mert Ő büntetett meg, nem fogok neki segíteni benne, már így is elég volt, hogy itt vagyok 2 órája és arra várok, hogy fizethessek...és akkor visszavesz egy 5-öst és aztán megint rámnéz..és nem érti..
nem voltam dühös csak furcsa érzés volt, hogy ő az ellenőr, hogy megbüntetett jogosan, de akár el is engedhetett volna, aztán viszont idehozott, aztán viszont nem is érdekelte és természetesnek vette, hogy megvárom, amíg kifizethetem (mondjuk meg sem próbáltam elmenni és bénának érzetem magam és őket sokkal többnek, mint magamat), és amikor kifizetném többet ad vissza, de erről nekem kéne szólnom vagy kiszámolnom..eh?
na ezt oldja meg Mr.Freud....
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
