2009 február 28.

na ezt nem én írtam, hanem hoppál bori,
csak ma valahogy itt csapódott fel a könyv.
és ideírom csak mert.

"minden viszonylagos
voltam már (kislakásban) nagy házat vivő úrinő és (nagyházban) otthonülő, mackónadrágos panellakásfeleség
voltam odaadó önfeláldozó és önző akarnok
voltam önbizonytalan férficsodáló és magabizos pasikasztráló
voltam végtelenségig elnéző és megértő és voltam azonnal éktelen haragra gerjedő
voltam bolondul hűséges és pofátlanul hűtlen
voltam lagymatag najóhanagyonakarod és voltam féktelen vágyaktól hajtott napjábantöbbször
voltam mindengondolatátleső, mindigkedvébenjáró és voltam leszarom, nemérdekel
voltam gyöngéden ölelő, cirógató melegség és voltam elérhetetlen, távoli, dermesztő jégség
voltam békés és voltam harcos
voltam családfenntartó és eltartott

és voltam e végletek között sokminden más is
de mintha eddig mindig e viszonylagosságban
ha ő ilyen és ilyen, akkor én olyan és olyan

és most feldereng a kérdés, hogy a közös koordinátarendszerben mertem-e valaha nem a mindenkori Ő origójához képest meghatározva lenni?
mertem-e önmagam lenni saját jogon?

és igen, talán mertem, de olyankor mintha vége is szakadt volna a párkapcsolataimnak...
valamit biztos lehetne ügyesebben ezen a téren...
nem tudom..."

talán lehettünk volna előbb önmagunk,
magunktól, nem a másik miatt, ezek mind itt fönt...
mert örök változás van...
csak nem mertünk...
és mikor már lehetett volna, késő volt...
elveszett a sok félelmeink között, majd felrobbant...
talán így lesz az erősből erőszakos...

talán ezt most megtanultam.