2009 május 04.

nos az elmúlt 2 hétben csomó minden történt.

például voltam dühös, megéltem és átengedtem, és rossz volt és fájt és féltem is, de nem tudott másképp lenni, ijedtemben dühös lettem, talán ez volt.
és voltam szomorú, megéltem és átengedtem.
voltam vidám, megéltem és átengedtem.
olvadt le a szivem a gyomromba.
ment el az eszem néha titokban itthon, nagy sírások közepette, meg a pszichológusnál is, ott is.
rendet raktam az emlékes dobozokban és befóliáztam kis tasakokba mindenkit 1996-2009-ig.
kidobtam egy csomó dolgot.
és elajándékoztam egy másik nagy csomót.
beleszerettem egy biciklibe, amit talán hamarosan meg is veszek.
lett új profilképem, mert változom és éppen most itt.
be voltam rekedve-görcsölve-megállva egy mozdulatban, de már múlik, és ez jó, nehéz nagyon nehéz volt nyugodtan megvárni, nem is bírtam nyugodtan megvárni, csakhogy éppen nem eresztettem szabadjára, hanem addig öleltem magamat, míg abbahagyta a rángatózást és ellazult.
csajosabb lettem, de nem az az ereszd el a hajad, azonnal megeszem minden férfit, aki közel jön, már nem eszem férfiakat, és ez is jó.
megpróbálok nyugodt maradni a rettentő feldúltságomban, ami néha valami egyszerűenkurvanehéz, például az elmúlt két hétben is.
vannak barátnőim, annának és timinek hívják őket, nők, furcsa, már régen volt ilyen, de nagyon jó.
voltam dunaújvárosban, ott olvadt le a szivem a gyomromba, a büszkségtől egy barátra.
voltam dallasszerdás csütörtökön beöltözős mulatságon, ahol egy régi ismerős a szemembe nézett és csak harmadszorra ismert meg, nevettünk utána.
kontaktlencse, napszemüveg és bicikli a hétköznapokban.
néha rettentően magányosnak érzem magam, de megélem és átengedem, mert ez is jó.
a görcs, a görcs az nagyon rossz volt, azt hittem nem múlik el.
néha rettentően gyengének érzem magam, de megélem és átengedem, mert ilyet sem hagytam magamnak rettentő régen már, és ez is jó, és ez is én.
nevettem sokat is az elmúlt 2 hétben és sírtam is sokat, a magasságok és a mélységek azok most mind itt, szép folyó ez, hullámvasutas.
hiányzik is, és nem én hiányzom magamnak, mint ahogy az régen volt, és nem is ő visszafelé, nem, hanem előrefele, és ez segít, segít megismerni magamat, hogy hol vettem el másoktól és hol tettem bele másokba, hogy egyensúlyt teremtsek legalább kifelé, ha már befelé nem voltam képes, pedig azt hittem igen, de igazándiból ez most az a befelé egyensúlycsinálás.
az okokon dolgozom végre és nem az okozatokon, és hagyom, hagyom hogy elmúljanak, és ez nagyon nagyon tud fájni és félni.
félek is, de nem olyan szorongásosat, hanem valamilyen másfélét, minden nap egy újabb lépés, mindennap egy újabb lábfejelőretologatós kitapogatós lassanhaladós nap, de haladós, igazándiból haladós, de hogy merre megy, azt senki nem tudja.
dühös leszek, ha valaki jósolgatni kezd, vagy kinyilatkozik a holnapomról.
van jelenem, és bár nehéz, hogy csak az van, de mégis sokkal könnyebb így.
a régi világom felrobbant, hosszú ideig rakosgattam a taposóaknákat, hogy egyszer végre megtörténjen, megtörtént, most ez, de már nem hullik a pernye, már tisztul a levegő, és nincsenek romok, amiket el kell takarítani, hanem építőkövek vannak, amiből építeni kell. kövek végre és nem betontömbök. és ennek örülök, és igazándiból örülök.
és köszönöm annak, aki elképesztően bátor volt és az most is, és sokévnyi gyávasága után, megnyomta azt az odakészített gombot és felrobbant velem együtt, vagy én robbantam fel vele, ki tudja, és mindegy is, közös gomb volt a két világhoz, és nem lett volna erőm megnyomni, az kívánom, hogy egyszer majd elmondhassam neki ezt, és remélem, remélem, hogy ő is jól és hogy kövek és építés, és tudom, hogy így. hiányzik.
és túljutottam a felvételi első körén.
és virágok az erkélyen, rózsaszín az összes.
és képek a falon, csak úgy, felragasztva, most ez.

hát ezek.