2009 május 31.

már másodszor álmodom azt az elmúlt másfél hétben, hogy terhes vagyok, utolsó órás, de a szülés csak nem akar elindulni, és csak ez jár a fejemben, és közben úszom és arra gondolok, hogy mi van, ha elfolyik közben a magzatvíz és nem veszem észre, és megfullad belül, meg úton kelek át, meg hídra próbálok felmenni, de visszafordulok, és egy kiscica leugrik közben onnan, vagy 5 métert és semmi baja nem lesz, meg a Timivel és az Annával vagyok, meg a gyerek kidugja az arcát a hasfalamon, és látszik, hogy milyen szép is lesz...de kijönni, elindulni, megszabadulni belőlem nem, azt nem akar...

az összes kis napi féltve őrzött pillanatnyi boldogságaim mögött is pont ez van...

végtelen utolsó órás várakozás, arra hogy megszülethessen végre valami belőlem, amit régóta hordok magamban, várakozás arra, hogy megszülessen az új, és rettegéses félelem, hogy mi van, ha túlhordom, ha nem veszem észre, hogy készen van, ha beakadva marad, ha meghal itt az utolsó órában, mielőtt kijöhetne...és egyben ez a születésesdi tele van gyásszal is...és azt meg úgy, de úgy szeretném, szerettem volna megúszni..de nem lehet...csak a jóra koncentrálni, csak azt venni észre, nem engedni, hogy elhatalmasodjon rajtam a pánik és görcs és félelem, megérteni mindent, és szépen felcímkézni és polcokra rakni, azonnal..mindig mindent azonnal..mert ha nem, akkor attól félek, lassú vagyok, attól félek, nem teljesítek jól, attól félek...a lelki fájdalomtól és a sebektől leginkább azt hiszem..és most itt vannak bennem mégis, itt sorakoznak réges-régtől mostanáig...kinyílt a bunki ajtaja, ahova betuszkoltam őket....úgy, annyira nagyon, próbáltam megóvni magam, hogy felszínen maradjak, ebben a nagy kavargásban...de nem lehet...nem lehet a felszínt kapargatni...nem is ez volt most a cél..csak én..csak én azt hittem, nem a felszínt kapargatom...terhesen úszom a folyóban éppen, és azon aggódom, hogy észrevegyem, észrevegyem...mikor elkezdődik...
azt hiszem, hogy éppen most nagyon nagyon nagyon szomorú vagyok..nem vagyok depressziós, nincsen semmi baj, csak szomorú vagyok..majd elmúlik..de ez a pillanat, bármeddig is tartson a szomorúságé..
mert nem csak szupercsodás, rózsaszín napjaim vannak, nem..azért, mert minden napom vegyes...és a boldog és szomorú pillanataim is az enyémek...tudom, hogy ez mindenkivel így van...de nekem mégsem volt annyira nyilvánvaló...ember vagyok és nem menedzserbarbi és nem szuperhősnő...

...és várandós vagyok valamivel éppen, amit félek megszülni, és félek megtartani is...
...és magam sem tudom, hogy micsoda is az...
itt tartok...