2009 október 1.

az van, hogy én félni félek a legjobban.

olyannyira félek szembenézni a félelmeimmel
hogy inkább mutatom magam
erősnek
és leszek belőle erőszakos
számomra észrevétlenül,
mások számára viszont nem.

és inkább vagyok
halált megvetően bátor
és ugrom magasságokból mélységekbe,
és mászom mélységekből magasságokba,

minthogy egy pillanatra is bevalljam magamnak, hogy
gyenge vagyok
félek
és
segítségre van szükségem.

segítséget kérni?
na azt még talán
elfogadni?
soha
még a végén adós maradok.
nem nem nem.

ezek voltak.
egészen
2006 májusáig.
amikor is elutaztam
a világ legpörgősebb városába,
Londonba,
meditálni
2,5 évre.

a változás kicsit előbb kezdődött
pontosan 2004-ben
a felismeréssel
és aztán a segítség kéréssel,
pszichológus és jóga
és
Pacsán
ahova alkotni mentem
magamnak magamért.

és olyan embereket találtam,
akik a mostani életemnek is
nagyon
nagyon fontos részei.
kettőt.
Csordit és Tamást.

Tehát hol tartunk?
2004-1977=27
27 év, hogy felismerjem

2006-2004=2
2 év, hogy rájöjjek a megoldásra

2008-2006=2 (és egy fél)
hogy kipróbáljam .
egy olyan helyen,
ahol igazán van mitől félni,
és igazán nincs mitől félni.

biztosítókötelek nélkül
kivéve persze
azt az egyet amiről beszéltem,
ami egyébként ott volt,
de a földrajzi távolság rátakart.

több dologra is rájöttem
2006 májusa és 2008 júliusa között.
de ami ebből most fontos,
azok a következők:

a biztosítókötelek hiánya nem jelenti azt,
hogy mindenképp halálra zúzom magam,
azért nem, mert

egy:
a jól,
értem ezalatt, hogy szeretettel,
leszerelt biztosítókötelek
alul a porond fölött
biztonsági hálóvá válnak.
(szülők és barátok)

kettő:
nem én vagyok az egyedüli, aki ugrál.
vagyis
mások ugyanebben a cirkuszban játszanak,
és ha ugrom,
megfogják a kezemet.
éppúgy, ahogy én az övéket.
bízni tanultam meg.

az élet szép.
félni ér.
nem tudni valamit ér.
segítséget kapni ér.
segítséget elfogadni ér, mert egyedül nem megy.
az élet társas vállalkozás.
a világ az enyém is.
vagyok, aki vagyok.
és vagy, aki vagy.

ígyhát
amikor 2009 februárjában
üldögéltem a trapéz tetetjén
ezeket a dolgokat már tudtam,
elméletben.

és volt némi gyakorlatom is.
mondtam
én úgy tanulok.
csinálással.

tehát
az első feladatom az volt,
hogy szembenézzek azzal, hogy rettegek.

a második, hogy gondoljam át,
hogy honnan vagyok képes
segítséget
elfogadni.

nem elvenni.

hanem kérni és elfogadni.
és hogy képes vagyok-e erre.

a harmadik,
hogy megvizsgáljam a rendszert.

minden egyes pontját
a biztonsági hálót alul,
a saját trapézomat,
a többi trapézt, a többi artistával.
a részleteket és az egészet.

zoom in
zoom out
zoom in
zoom out

minden ugrásomat
újra meg kellett csinálnom.
biztosítókötél nélkül.

meg kellett tanulnom
szabadnak lenni.
és
meg kellett tanulnom
szabadságot adni.

és nagyon
nagyon sok energiámba került...
kerül.

de minden egyes tizedmásodperce megéri.

--
még mindig nincs vége