:) kedves Félős sokat kommentelős :)
az a helyzet, hogy nem vagyok rettenthetetlen. egyáltalán nem.
és kb ugyanez a para, amit itt írsz bennem is átfutott és meg is maradt.
és pontosan értem a motivációját a szomszédnak, sőt első blikkre teljesen egyet is értettem, és fel is sóhajtottam, hogy Ő milyen rettenthetetlen, hogy meg meri neki mondani, és milyen jó nekem, hogy ilyen szomszédom van, aki rám is vigyáz ezzel.
és ennek azóta is örülök, egy pillanatig nem gondoltam, hogy hülyeséget csinál.
sőt.
ami átfutott bennem, és megállásra készetetett és arra, hogy megkérdezzem, hogy mi van azzal az opcióval, ha hagyjuk itt aludni ezen az éjszakán, az az a pillanat volt.
az az éjszaka, az a hideg, az a cipő ott rendberakva a lépcsőn.
az a gondolat, hogy elmegyünk az utcán fölön fekvő ember mellett, anélkül, hogy megkérdeznénk, hogy mi baja van..pedig lehet, hogy épp csak szívrohamot kapott és otthon várja a meleg leves és a takaró...
csak mert megszoktuk, és megszokásból reagálunk..és félelemből...
félelemből attól, hogy majd a karunkat akarja...
és akkor majd késő lesz nemet mondani...
azt gondolom, hogy nagyon nagyon nagyon vékony a határ...
viszont szeretném eltalálni...
ezért kérdeztem meg a szomszéd fiút, hogy hülye vagyok-e, ha azt gondolom.
mégcsak nem is rábeszélni szerettem volna.
tökéletesen egyet értek veled abban, hogy nem szeretnék menhelyet csinálni a lépcsőházból.. és nem szeretnék arra hazaérni, hogy valaki hívatlanul levest főz a konyhámban és egyébként bepakolta a tv-met a hátizsákjába...
egyetlen egy dologtól nem félek már, megkérdőjelezni az előítéleteimet.
és miután megkérdeztem magamtól azután elfogani azt,
hogy az előítéletem jogos volt-e vagy jogtalan.
nyilván bizonyos esetekben ez veszélyes "játék".
és nem tudom, hogy itt mi volt.
és baromi nehéz hinni.
mert igen erős bennem is az előítélet és sokszor bizonyítottan jogosan...
tehát nevezhetjük tapasztalásnak egy csoportról, amit elhiszek.
a kérdés az, hogy ezt egyes szituációkra, hogyan alkalmazom.
de azért vagyok, hogy újra és újra megkérdezzem,
hogy biztos, hogy ebben az esetben is?
és igen, simán lehet, hogy igen.
de
én még nem láttam ezt az embert itt aludni, én még nem láttam senkit itt aludni, én csak azt tudom ebben a helyzetben, hogy kint baromi hideg volt és ez a valaki pedig egy kicsi hátizsákkal, rendben szépen lepakolt cipőkkel itt alszik.
azt hiszem ezt úgy hívják, hogy az "ártatlanság vélelme".
amivel lehet élni is, és visszaélni is. igen.
viszont
amit igen ritkán gyakorlunk és velünk is igen ritkán gyakorolják.
azt vettem észre, hogy sokszor úgy kezdünk dolgokba, hogy rögtön azt próbáljuk megmagyarázni, hogy mi az, amit nem akartunk
(bántani, elvenni, odaszokni, átvágni...stb.)
és nem azt, hogy mit is szeretnénk..
mintha már nem bíznánk abban, hogy elhiszik nekünk.
mert mi sem hisszük el másoknak.
és azt hiszem nekem ebből van elegem.
egy dolgot tudok csak tenni SAJÁT MAGAMAT megkérdezni újra és újra és újra.
és ha ezt megteszem, akkor megtettem, amit megtehettem.
ebben az esetben a gondnoknő kérdése, hogy ő hagyott-e itt ruhát a múltkor, nyilvánvalóvá teszi, hogy ez nem az első alkalom, hogy valaki bevackolja itt magát.
NEKEM, amikor összeugrott a szívem ez a tapasztalásom még nem volt meg.
csak az ártatlanság vélelme.
nem volt bizonyítékom az ellenkezőjére.
mint ahogy most sincs arra, hogy EZ az ember aki itt aludt, volt-e itt már máskor is. hogy Ő volt-e aki hagyott itt ruhát? és visszajött és most rajtunk élősködik és a karunkat akarja.
ha egyszerűbb példát írok, ami talán minden súlyos dologtól mentes:
tegyük fel, hogy a szőke nők mind ostobák, tehát, ha meglátsz egy szőke nőt úgy fogsz vele beszélni, mint egy elmebeteggel?
de nyilván mehetnék bármelyik rétegbe..a szőke nőktől a politikusokig vagy a szerelemig...mindenhol ez van.
senki nem indul tiszta lappal.
és így nehéz megújulni.
és ez az ami szomorúvá tesz.
és tudom, hogy rettentő vékony a határ
a naiv, én mindent elhiszek
és a radikális, semmit nem hiszek el között.
mi itt Magyarországon, nemigazán ismerünk a fekete és a fehér között árnyalatokat.
és ez az ami elgondolkoztat.
azt gondolom, pont annyi dologtól fosztjuk meg magunkat ezzel,
mint amennyitől megvédjük.
és csak egy fair fifty-fifty-t szeretnék...
és a máshol nem lehet, akkor a saját életemben,
annyira amennyire képes vagyok rá.
és ez nem volt mindig így. sőt.
nem tudom eldönteni, hogy mikor vagyok félős, vagy mikor vagyok rettenthetetlen...:)
nem szeretnék egyik sem lenni.
nem gondolom, hogy bárki félősebb vagy rettenthetelenebb mint a másik.
nem gondolom, hogy Te, kedves félős kommentelő félősebb vagy mint én :),
azt gondolom,hogy különböző dolgokat tapasztalunk és különbözőképpen reagálunk rájuk.
és azt gondolom, hogy ez jó. nagyon jó.
ebben az esetben kétféle félelem között választhattam
az egyik, hogy ez a valaki meghal ma éjszaka az utcán
a másik, hogy holnap idehozza a barátját és betör a lakásomba
az elsőtől jobban féltem aznap este és ez motivált.
ez nem rosszabb vagy jobb, mindkettőnek két oldala van.
azt gondolom, hogy
mindenki azt csinál, amit akar.
egészen addig, amíg ez nem okoz fájdamat a másiknak.
és ha fájdalmat okoz,
akkor a másiknak kutya kötelessége kinyitnia a száját és ezt megmondani.
különbözőek vagyunk. különböző tűrésküszöbökkel és határokkal.
és ezért nem okolhatjuk egymást.
ha mindenki felelősséget vállalna a saját érzéseiért,
félelmeiért, bizonytalanságaiért, hibáiért, erősségeiért,
határaiért és végtelenségéért
sokkal egyszerűbb lenne.
lehet, hogy ami nekem az "ujjam", az már másnak a "karja",
vagy fordítva
pedig ugyanannyi centi.
de honnan tudhatnám, ha nem mondja?
és ő honnan tudhatná, ha én nem mondom?
és miért ne fogadnám el, ha mondja?
és ha nem fogadja el, vagy én nem fogadom el, akkor mi van?
akkor lehet tovább menni vagy megpróbálni mégegyszer elmondani.
ez is csak tőlem függ.
ha ez a fajta kommunikáció egyszercsak beindulna
talán sokkal egyszerűbb világban élnénk.
akkor talán valóban mernénk egymásra támaszkodni,
valóban mernénk beszélgetni vagy akár vitatkozni egészségesen.
bíznánk magunkban, mernénk felelősséget vállalni
és tudnánk megbocsátani magunknak és másoknak is.
és sokkal kevésbé lennénk magányosak.
nos én ezen gyúrok.
a világot nem tudom megváltoztatni, csupán magamat.
és csak remélhetem, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
és úgy tűnik nekem, abból is, amit, hogy írtál,
abból is, amit aznap este a szomszéd fiúval beszéltünk,
és még nagyon sok történésből, ami körülöttem zajlik,
hogy nem vagyok egyedül.
és ennyi épp elég.
és köszönöm.
na ezek. :)
Bejegyzések
