2010 március 17.

ezt írta ma Hídvégi Andris,
olvassátok el szerintem.

és miután az egész írás átment a rendszeremen
leginkább ez dobogott tovább a szívemben:
"Jobb napjaimon KEVÉS-nek,
kevésbé jó napjaimon BÉNÁ-nak,
rosszabb napjaimon pedig kimondottan SEMMI-nek érzem magam".

én a másik irányból jövök,
és azt hiszem, remélem, ugyanoda tartok:
Jobb napjaimon SOK-nak,
kevésbé jó napjaimon TÖBB-nek,
rosszabb napjaimon SZUPERHŐS-nek éreztem magam.

Legalább négy éve dolgozom azon,
hogy ez NE így legyen.
Hogy végre be tudjak fejezni dolgokat.
Hogy a dolgokat, amiket befejeztem HASZNÁLNI tudjam.
ÉLNI velük.
ÖRÜLNI nekik.
és
hogy ne keressek újabb és újabb kihívásokat,
amik után lehet sóvárogni, küzdeni, szenvedni és végül..

...mielőtt győznék, már látszik, már ott van,
már csak egy karnyújtásnyira van,
akár meg is lehetne, ha megmozdítanám a kisujjamat,
hisz idáig szuperül küzdöttem, becsülettel és keményen
itt van, itt van, itt van
akkor
győzni valahogy
örülni is,
de közben
BELEUNNI
és közben már
újabb kihívást keresni.

ÚJRA és ÚJRA és ÚJRA.

azt gondolom most, hogy
ennek a két dolognak
a közepe igaz.

és talán ez az igazi kihívás nekem
belőni a közepét
mindennek
pontosan
ÚJRA és ÚJRA és ÚJRA
és közben hagyni kilengeni,
amennyire kileng.

nehéz hagyni.
nehéz nem lenyomni.
nehéz nem felpörgetni.
nehéz.
de jó.

és azt hiszem még sosem kötött le ennyire semmi,
ilyen hosszú ideig
ennyire aprólékosan.
és abban bízom, hogy ez így marad.
mert így jobb.

normális.

...abból is kevés van.
;)