2008 augusztus 17.

Ma Miss Káoszkapitány meglátogatott, nem vettem észre, hogy megérkezett, úgyhogy gyanútlanul kezdtem a konyha-ganézásba.
Konyha-ganézás igen, minthogy 2,5 éve megmozdítatlan apróságok figyelnek itt-ott a szekrények mélyén.
Üdítő foglalatosság, mondhatom.

Aztán már az első polcon túl voltunk, meg a másodikon is.
Gyanút kellett volna fognom a konyhapultra kipakolt cuccok látványából.
Nem tettem.
Megtaláltuk a molylepke fészket is a fűszeres kosár aljában.
Egy kisebb mennyiségű pucolt dió, egy kedves kis, meleg nylonzacskó aljában jelentette a mennyországot az én kis tenyészetemnek.
A nyitott fűszereszacskók a szemétbe vándoroltak és lista készült a beszerzendő árukról.
Boldogságtól volt illatos a levegő.

Aztán a harmadik polc következett, de ott Miss Káoszkapitány nem bírt már visszafogni magát, rettentően unatkozott.
A pakolóslétra nüansznyi megmozdításával a földre lökte, az előzőleg, általa gondosan a pult szélére helyezett, időzített bombaként funkcionáló szójaszószos üveget.
Azt is elintézte, hogy a lé fröcsköljön szét kicsit és a talpra ragadva cuppanós, barna csókkal illesse a fehér zalakerámiát.
Miss Káoszkapitány szereti ha rendben mennek a dolgok és mindenki összebarátkozik mindenkivel.
De mostmár tudjuk, hogy a jó minőségű szójaszósz sűrű állagú, nem terül szét könnyen a konyha padlóján, viszont a szivaccsal nincsenek jó barátságban, de egy tekercs Wc-papír könnyen meglágyítja a szívét.

Káoszkapitány is boldog volt végre.
Könnyek szöktek a szemébe a nevetéstől, mikor észrevette, hogy a használtüveges kosár alá is becsuszhatott néhány csepp.
És azok a szép, csillogós üvegszilánkok...azokra szavakat sem talált.

Így takarítunk mi.
Miss Káoszkapitány és Én.
Igen, Miss Káoszkapitány Én vagyok.

Nem, Bovaryné, az nem.