2008 július 17

és akkor ma délután,
amikor a rendes délutáni sokórás alvásból felébresztett a telefonhívás,
és p.ákos kibôkte végül, mit is akar tôlem a csak-azt-akarom-tudni-hogy-vagy-csomagolópapír általam durva letépése után, na akkor megnéztem a telefonomat és a szerencsepróbálóflótás nem írt sms-t.
ez pont úgy volt, ahogy gondoltam, hogy lesz és ez elszórakoztatott.
és akkor azt gondoltam, hogy "ferikém, hát ma sem iszunk, volt szerencsém"
és akkor egy fiú- meg egy lányhang innen a tízemeletesek aljáról,
azt kezdte üvölteni, de tényleg, hogy:
"ferikeeeeeeee.....ferikeeeee.....ferikeeee, ferikeeeee"
és akkor már mosolyogni kellett, és ásítva a másik oldalra fordulni és szemlehunyni.
ilyen tündéri kis viccek történnek.

...

és tegnapelôtt meg rohantam késve a valahova és akkor jött egy cigánylány.
láttam, hogy kiszúr, mint célszemélyt a kis utcában, ahol alig járnak.
természetesen megpróbáltam lekoptatni még mielôtt megszólalt volna.
"nem, ne haragudj, nem, és rohanok is"
de ô már bele is kezdett.
"de ne már.. most milyen vagy már..hát nem azért, de tényleg, csak..."
lelkiismeret bekapcsol, elôítélet észrevesz, sikítva kikapcsol, lábak pillanatra toporogva megállnak, test visszafordul, szem levándorol a lány kezére, ami tart egy borítékot és egy hivatali sorszámot, agy azt gondolja, talán nem tudja, merre kell menni, kéz szorosan rákulcsolódik a táskára.
"jó, ok, mondjad gyorsan, mi van"
az ô szemei felcsillannak, egy érezhetôen megkapaszkodik az aurámban.
"hogy tudod, eljöttem új személyit csináltatni, és hogy be kell fizetni pénzt.."
test elfordul, lábak elindulnak.
"...3000 ft-ot, de nem tudtam..."
száj elhúz, levegô kiereszt, elôítélet vállonveregetve örül
"...és nekem van 2800..."
lábak megtorpannak, test visszafordul, elôítélet azt üvölti, hidd el igazam van, miközben véres cafatokban fetreng a földön, agy azt mondja értem én, de valami mégsem stimmel.
"...éshogy tudnál-e adni csak egy 100-ast.."
száj elhúz, lábak idegesen toppantanak, kéz a táskában kutat mégis
"de nincs apróm, és bocs de tényleg rohannom kell"
és közben már megyek, de a pénztárcám valahogy a kezemben van már, és a tenyerembe borul az a kevés apró belôle, az ô szeme gyorsabban megszámolja, mint az enyém.
kihalászok egy százas.
"tessék, ennyi van"
test elfordul, láb iramodni kezd.
"naaa, de ne má', ad má' oda azt is még"
aura lepattintja, száj elhúz, levegô dühösen kifúj, fej ingat, lábak elhúznak, elôítélet fônixként emelkedik ki hamvaiból.

tíz lépéssel késôbb egy fiú ül, az egyik kapualj lépcsôjén, a lányt figyeli.

én meg azon gondolkozom, hogy a Kolompár család vajon, hogy találta ki ezt a trükköt?
ültek a konyhában egy este és lépésrôl lépésre végigvették a lehetôségeket, meg a szituációt, meg az eszközöket, meg a mondatokat?... nyilván nem...vagy de?
de mennyi mindent kellett ehhez megfigyelni?
mennyi tapasztalat kellett hozzá, hogy pontosan tudd, hogy az emberek mit reagálnak?
és mennyire kurva jól mûködött,
pontosan megfogott mindig, ahol kellett, pontosan követte a ritmusomat és a lépéseimet
és megkapta, amit akart, csak a végén cseszte el..de az már mindegy volt ebbôl a szempontból...

két dolgot gondolok:
1.hogy az egész történet ritmusérzék kérdése volt, ami ugye született jóság a cigányoknál
(nyilván sokkal jobb nekem (meg a cigány kisebbségi élharcosoknak is), amikor ezt valóban zenélésre, meg táncolásra használják)
2.szerintem a reklámszakemberek többsége besz*rna a gyünyörûségtôl, ha csak a fele ennyi tehetsége lenne...